Kabdebó Lóránt szerk.: Vita a Nyugatról – Az 1972. ápr. 27-i Nyugat-konferencia (Budapest, 1973)

és a történelem egyként az Én tükre, a kozmosz pedig a messze Napok, az erők, planéták, adamant rudak inkább tudományos és archaizáltan költői, mintsem bibliai birodalma. A kanonizált világkép fogalomsorára annak ünnepi hitelével egy egészen más elképzelést épít, individuális univerzumot, ahol már a megnevezések gyökeresen egyéniek, s ahol a távoli égitestek is a „félrehajlítják" ige szelíd kényszerével követik és tükrözik az emberi pálya, az emberi sors teleológiájának világtörvényét. Azt amit ebben a sorsban megváltatlannak és megválthatatlannak érzett, feloldani nem tudta, s „rángó" fájdalmát, a zárórész egyetlen nyíltan diszharmonikus elemeként a messze Napokba is kivetítette. Nem is egészen elmosódó hangsúllyal: szokatlan, erősen nyomatékosító birtokos névmás (tennen), megelőző Choriambus (tennen erőd), merész enjambement (erőd — ráng) ugratja ki ezt az igét, Babits egyik kedvenc igéjét, melynek egész jelentésköre eleve teljesen eltér a többinek nyugodt mozgást és kontemplációt érzékeltető jelentéskörétől. Ahogy azonban végső soron belesimul a dikció ívébe és áramába, a költemény legfőbb törekvését mutatja: ebben a kivételes pillanatban Babits úgy vélte, van eszmény és van cél, mely az embert fölülemeli a világ tébolyán. 7. Nincs még egy huszadik századi költőnk, akit hozzá hasonlóan ilyen állandóan és kínzóan foglalkoztatott volna egész pályáján az ember, s ezen belül önnön költészete helyének és céljának moralista kételye — kérdéskör, ami ebben a formában tulajdonképp fel sem merült az egyik oldalon Ady, a másikon Kosztolányi számára. Legelső kötetétől kezdve egészen a utolsó versekig újra és újra visszatérve rá fogalmazta meg és fogalmazta át a célkeresés kérdését, kételyét és vágyát — s köztük olyan, méltán központi jelentőségűnek tekintett költeményekben, mint a Csak posta voltál, a Szelek sodrában, vagy az Ősz és tavasz között, melyben mintha rezignáltán visszavonná minden cél és célképzet lehetőségét, s melyet, talán épp azért — ahogy mondják — nem is akart kiadni a kezéből. Még a betetőző nagy műnek is egyik, sőt talán központi problémája ez, „a fonák" próféta ironikus története a cél kényszerének és a reá való alkalmatlanságnak, az elhivatottságnak és a kijátszottságnak ellentéteiben zajlik, s azzal, ahogy Jónás döntő igazságok megértése és kimondása után felsül egyfelől az emberek, másfelől az isten, de legfőképp önmaga előtt, dacára a végső szózatnak, nagyon kétértelmű választ ad az emberi élet teleológiájának kérdésére. A rákövetkező ima pedig, Babits utolsó költeménye „a céltalan" szavak