Kabdebó Lóránt szerk.: Vita a Nyugatról – Az 1972. ápr. 27-i Nyugat-konferencia (Budapest, 1973)

végig hangsúlyozott duplicitását, s helyébe a ..magad vagy" himnikus azonosságát fejti ki és ismétli, egy távolról Teilhard de Chardin-re emlékeztető, de erősen humán-centrikus képzetet az ember és önnön sorsa, az ember és önnön történelme, az ember és önnön világa, az egész univerzum azonosságáról. A nyolc sor egymondatos ívében ez az azonosság bontakozik és tárul ki organikus növekedéssel: ahogy megjárja még egyszer a léleknek az emberi sorsnak és a történelemnek és a kozmosznak köreit, a kép az egyedi ember lététől az embernem — ezen a ponton határozottabban Teilhard de Chardin-es — kifejlődésén át valamilyen folyamatos, csaknem hogy magától értetődő növekedéssel tágul a planétákig. Himnikus tónusát elsősorban ez a mintegy magától — ahogy a második sor hasonlata mondja •— a természeti fejlődés organizmusával kiterjedő fokozás adja. melyet minden ponton a mondatszerkezet ismétlődő formái és a változó alakzatban visszatérő azonosítások nyomatékosítanak. Ezért jelzi olyan szokatlan pontossággal a kiterjedés egyes fázisait. Egy nem egészen tiszta, inkább csak elvont értelmű képből indul ki, de ebben jeleníti meg az emberi szellem kialakultát, s ebbe szó szerint is belerejti a növekedés kulcsfogalmát, — hogy aztán, szinte egy logikai lánc menetét követve jusson el a planétákig. A korábbi, többnyire mellérendelt tárgy és fogalomsor helyébe most graduáció lép, de ugrások nélkül, sőt ellenkezőleg, dacára a térbeli dimenziók állandó és hatalmas arányú kiterjedésének, más szempontból szinte szinonimikus egyértékűséggel sorakoznak egymás mellé a főnevek a látástól egészen az adamant rudakig; mintha a világ birtokbavételének teljességét akarná szuggerálni, azt, illetve azt is, hogy a homlok és a Napok végső soron egyenértékűek, mert birtokai és részei az emberi kozmogóniának. Ezt az összetett élményt és gondolatot legnyíltabban a birtokos személyragok állandó visszatérése hordozza, ahogy — néha szóismétlésekkel (sors, csillag, véletlen) is nyomatékosítva — a korábbi határozós szerkezetű és változó alakú duplicitás helyett minden szférát közvetlenül és hiánytalanul elsajátítanak —, menetét és szándékát pedig a jelentéslehetőségek finom játékában követhetjük a legtisztábban. Egy-egy szó más jelentést vetít a térbeli mozgás előző és mást a rákövetkező fázisára: így siklik át, egyszerre keltve a dimenziók hallatlan tágulásának s e tágulás magátólértetődő természetességének élményét a ..kinőtt" ige furcsa használatával az antropológiai fejlődés a szellem és az erkölcs régiójába, majd a „csillag" metaforikus és valóságos jelentésének egymásbajátszása váltja át az emberi sorsot a kozmosz dimenziójába, — s így nyer hasonlóképp a vers kevésszámú s mindig konvencionális mellékne-