Kabdebó Lóránt szerk.: Vita a Nyugatról – Az 1972. ápr. 27-i Nyugat-konferencia (Budapest, 1973)
juk párhuzamos szerkesztésű felsorolások illusztratív példázatait rendeli, s ezekben csaknem végig vállalja a grammatika poétikájának meglehetősen kezdetleges alakzatait is. Időben mozdulatlan építménye általánosságokat, elvontságokat és allegóriákat közöl, illetve sorakoztat fel, a jelenség- és tárgyvilág kanonizált hagyományosságát pedig a szerkezeteken belül sem teszik feszültebbé újszerű, vagy legalább kevésbé konvencionális társítások. A költemény, úgy mondhatnánk, a didakszis harmóniájával és egységével közvetíti a lélek, a földi élet és a menny a zeneiség révén különösen kizendített összhangját: a fogalmak és tárgyak, ahogy a példázatokban fölmerülnek, tulajdonképpen egylényegűek, s a sokszoros utalások rendszere még inkább összefűzi s méginkább egységesíti őket. Ezért olyan példaszerű, a szó minden értelmében példaszerű ebben a versben ,,a nyelvi műalkotás" szintjeinek harmóniája; azzal pedig, ami egyébként ezt az elemzést is iskolás végigkövetésükre késztette, hogy végig jelzi is vonatkoztatottságukat, irányultságukat, egymásba kapcsolódásukat, megint csak bizonyos didaktikus árnyalatot kölcsönöz az ingardeni rétegek harmóniaalakzatának. ; > u Ügy tetszene tehát, szerkezetének alapmeghatározóit tekintve a Zsoltár férjihangra igazi tanköltemény, amennyiben kész tanítást fejt ki, s csak modernebb, összetettebb stilisztikumával térne el e verstípus vérszegényebb hagyományától. Valójában a megformált tárgyiasságok jelentésrendszerének, a dikciónak és az alkotás tagolódásának mélyebb sajátosságai döntően módosítják ezt a meghatározást, s a verset a tanköltemény és a gondolati líra átmenetének kivételes csoportjához közelítik. Az elemek szokatlan mérvű hagyományosságának jelentőségét ez természetesen nem szünteti meg: ez a költemény mindenképpen a nagyformátumú hagyományokba belehelyezkedő, örökölt keretben és örökölt anyagban történő szólás mintadarabja, — ami egyszersmind arra is utal, hogy az alkotás egészét átfogó-átzengő harmónia végső értelme megegyezik a felidézett hagyományéval, a megtalált Cél bizonyosságának harmóniája. Ezen a fogalmi megegyezésen belül azonban, melyet a költemény sokszorosan vállal, hirdet és nyomatékosít a teleológia harmóniájának belső útja és belső jelentése már erősen egyéni. Individuális teleológia — s két értelemben is az: az egyéni ember és lélek valóban egyéni tartalmú céltudatának költeménye. A vers minden olvasója bizonyára rögtön megérzi ezt, ha módszerét nehezebb is definiálni, mint a hagyomány felidézésének eszközeit. Épp ebben áll az alkotás nem látványos, de valóban kivételes bravúrja: fenntartva a végső értelmet, mely egészét áthatja és átsugározza, nemhogy ugyanazokkal az alakzatokkal, de ugyanazokkal a szavakkal 30 Roman Ingarden: Das sprachliche Kunstwerk, Halle, 1931.
