Kabdebó Lóránt szerk.: Vita a Nyugatról – Az 1972. ápr. 27-i Nyugat-konferencia (Budapest, 1973)
mást, illetve mást is mond: a stilisztika nyelvén úgy fogalmazhatnánk, a Zsoltár férjihangra harmóniája nem egyszerűen a felidézett és végig vállalt hagyományrendszerből fakad, hanem abból, ahogy e hagyományrendszert tökéletes arányossággal átsajátítja, deformálja — vagyis újrateremti. Teleologikus vers. Természetesen minden jó műalkotás szerves egésze elemeinek teleologikus rendszerét jelenti. Babits költeményének azonban épp az a lényege, hogy témájául is a Célképzet lehetőségét választja, s e témát, illetve e képzetet nyíltan és hangsúlyosan a vers belső formájának legfőbb szervező elvévé emeli; vagyis az egyszer kimondott tétel után az alkotás egészében újrateremti a teleológiai, úgy hogy annak megvalósultába, mindent átható és átzengő egységébe magát az újrateremtés gesztusát is belefoglalja. A tételt a legelső sor, tágabban pedig az első két versszak mondja ki. Az Én és az Isteni Világ harmóniája ebben a legzavartalanabb ; kinyilatkoztatásszerű végérvényes igazságát csak és tisztán hagyományos anyagban s — az utolsó kivételével — jól elrendezett, a didakszis hangsúlyával tagolt mondatok közlik. Enyhén rábeszélő, meggyőző tónusának alapformája, a második személyű megszólítás is kettős hagyományt követ, egyfelől bármilyen liturgikus szöveg, másfelől a consolatiók alapformájának évezredes hagyományát. Ám éppen ennek az alapformának a mélyén rejlik a költeményben a hagyomány első és meghatározó érvényű deformációja. Teljes ellentétben a felidézett liturgikus tradíciósor egészével, a kilencszer kimondva is elismételt és variált második személyű személyes névmások mindegyike nem az Istent, hanem az Ént szólítja meg, rá vonatkozik: a világ teremtése és célossága, szemben a klaszszikus tétellel, mely szerint Isten dicsőségét hivatott zengeni, az emberben és emberért nyer megfogalmazást. Lehet, hogy a katolicizmus ilyenirányú felfogásra is módot ad. Annyi azonban bizonyos, legfeljebb ha lehetőséget nyújt rá; s ennek ily mérvű kiélezése, az alaphelyzet és az alapértelem száznyolcvan fokos deformációja, s vele — a Cél ismeretének közös, megrendült és harmonikus áhítata alatt — a jelentések hagyományos és új vonatkozás-rendszerének ilymérvű feszültsége már felsejdíti a külön tagolt — „mit búsulsz? 1 ' — megszólítás, az éles ritmikájú sorba helyezett „bűnös" jelző jelentőségét, s a kettős cím az — istenhez szóló — zsoltár és az — emberhez szóló — consolatió értelmét, ellentétüket és egységüket. A zárómondat aztán ezt a kiélezett tételt feszíti annyira szélsőségessé, hogy kijelentése ki is esik az eddigi allegorikus gondolatrit-
