Kabdebó Lóránt szerk.: Vita a Nyugatról – Az 1972. ápr. 27-i Nyugat-konferencia (Budapest, 1973)

det: Legyen világosság, hogy lássam a fényt és kikerüljem a sötétséget; hogy lássam az utat és kikerüljem az úttalan utakat; hogy lássam a valóságot és kikerüljem a hiúságot: hogy lássam az életet és kikerüljem a halált. Világosíts meg Uram, én Világosságom és fényességem, én üdvösségem, aki előtt majd szent félelemmel borulok le; én Uram, akit majd dicsérni fogok; én Istenem, akit majd dicsőíteni fogok egykor, én Atyám, akit majd szeretni fogok; én jegyesem, akinek majd szolgálni fogok, mondom te világosság, világosíts meg engem, ezt a vakot, »ki a sötétségben és a halál árnyékában ül* (Jób, III. 5.), és "-irányítsd lépteit a béke útjára« (Lukács, I. 79.), amelyen át az örvendezés és a magasztalás énekével beléphetek majd a csodálatos sátorba, az Isten házába. Igazi istenmagasztalás ugyanis az az út, amelyen át hozzád, az élethez eljutok, amelyen át kiléphetek ebből az úttalanságból, és hozzád térhetek vissza, mert te vagy az életnek igaz útja.'"'

9 Első olvasásra szembetűnik, ami ezt a dikciót a majdani skolasztikára építő imák és katekizmusok gondolatépítésétől valamelyest elkülöníti: Ágoston azzal, hogy a fogalmi kapcsolásokat és ellentétezéseket egy árnyalattal élesebbé, a gondolatritmikát valamivei szaggatottabbá teszi, a megnevező csattanót viszont késlelteti és így az egész ívet elnyújtja (— „periódusai inkább gazdagok, mint kerekek", írja Babits a Vallomásokról —), legfőképp pedig önnön Énjének változó szintagmatikájú, de állandó jelenlétével az érvelés, a meggyőzés gesztusát és izgalmát viszi be a szöveg teológiailag eleve meghatározott építményébe és fogalomrendszerébe. Babits versében ennek a kifejésmódnak előképét véljük visszahallani: a minden elemében teleológikusan vonatkoztatott és harmonizált dikciók vázát és lüktetését, a megszólításos keret kérdésein és válaszain át, a feleletet mindig előre tudó érvelés és meggyőzés ritmusa határozza meg. Majdnem meghökkentő, milyen nyíltan vállalja, sőt néha túlozza is Babits ennek az eleve didaktikus verstípusnak minden eszközét; a Zsoltár férfihangra a bizonyosság alkotásának íródott, s belőle ha csak az eddig felismert sajátosságait összegezzük, szinte példaszerűen kiolvashatjuk a tanköltemények stilisztikáját; a modernebb hatások dúsítják a klasszikus alakzatokat, de irányuk egybevág velük. Már a legelső sorban kimondja a végérvényes tételt, s aztán klapanciaszerűen többször elismételve sulykolja bele olvasójának tudatába; ezt a visszatérő választ, a kifejtést „mert" kezdetű okhatározói mondatok és tisztán erotematikus kérdések vezetik be, alá/i9 A fordítást Szent Ágoston Imádságos könyvének, Elmélkedéseinek és Magányos beszélgetéseinek 1925-ös magyar kiadásából vettem át, az idézet a mű IV. fejezetéből való.