Vezér Erzsébet szerk.: Ifjú szívekben élek? Vallomások Adyról (Irodalmi Múzeum, Budapest, 1972)

Ady kortörténetileg és igen sok stílusjegyével inkább a szecesszióba, mint a barokkba tartozik, ami egyáltalán nem lebecsülendő dolog és nem lebecsülés. A szecessziónak olyan nagy művészei voltak, mint Van Gogh és Gauguin, nem csak olyanok, mint Franz von Stuck vagy Gustav Klimt. És a szecesszió költői sorában tarthatjuk számon Rilkét, Stefan Georget, sőt Mallarmét. Ady stilárisan szecessziósnak, vagyis tulajdonképpen egyfajta késő barokknak nevezhető. Ez nem értékelő, inkább jellemző dolog. És nem is annyira Adyra jellemző, mint inkább arra a korra, amiben élt és amiből se nem tudott, se nem akart kilépni. Arról, hogy milyen Ady világirodalmi hatása, azt hiszem a mai angol, francia, vagy német olvasókat kellene megkérdezni. Hiszen vannak ma Ady-fordítások angolul, franciául, németül, oroszul. Hogy az ottani közönség reagál-e valamiképpen Ady-versekre, azt nem tudom. A nyugati költők, akikkel beszélek, azon panaszkodnak, hogy az eredeti versanyagra sem reagál náluk a közönség. Nálunk viszont a helyzet egészen más: idehaza van legalább 10—15 olyan költő, akinek a versesköteteit ötezer vagy tízezer példányban napok alatt felvásárolják. Valéry vagy Breton, vagy Guillevic vagy más nyugati költők örülhetnek, hogyha egy év alatt 400—500 példányt megvesznek a verseskötetükből, mert többnyire még annyit sem tudnak eladni. Érthetetlen dolog ez. József Attila valamelyik kötetéből, azt hiszem, 60 példányt tudott összesen eladni! Vannak kitűnő mai francia, angol költők, akik sokkal nagyobb nyelvterületen, mint a magyar, nemigen tudnak többet eladni verseskönyvükből évek alatt 100—200 példánynál. Még rosszabb arány tulajdonképpen, mint a József Attila-korabeli Magyarországon, mert hiszen ők sokkal többen vannak. Lehet, hogy túl sok a költő és hogy a költészetben általában nem vagyunk tekintettel arra, hogy ne váljunk unalmassá. Például Jacques Prévert nem tartozik a legnagyobb francia költők közé, verseskötetei mégis százezres példányokban fogynak új és új kiadásokban. Prévert mindig szellemes, verseinek mindig megvan a poénje, néha olcsó, ötletes, mondhatnám egy reinkarnált Béranger. Béranger-t is a maga korában olvasták, falták az olvasók, és ugyanakkor nem olvasták Béranger nagyobb költőtársait, egy Alfred de Vignyt, egy Gautier-t. Talán ebben részint a költők is hibásak, ha a közönség nem veszi a köteteiket. Mert nem jogosít fel semmiféle magasság és mélység arra, hogy unalmasak legyünk. S ha a költő nem ír unalmasan, akkor — azt hiszem — meg is veszik a kötetét.