Vezér Erzsébet szerk.: Ifjú szívekben élek? Vallomások Adyról (Irodalmi Múzeum, Budapest, 1972)

A gyereket ki voltam, csöpp koporsóban cipelem magammal, mint amulettet. Ehhez az amuletthez hozzátartozik mindaz, amit irodalmi gyermekkorunkban olvastunk, magunkévá tettünk, amin vitatkoztunk, amihez közeledtünk, amitől távolodtunk és amihez azután más és más módon újra közeledtünk, az egész élet során. Mit jelent ez? Azt, hogy ha én Ady-verset olvasok, és különösen ha Ady-prózát, ami egy sokkal későbbi ismeretségnek az amulettbe tömörülése már nálam, és ami mindig döbbenetes erejű hasonlóságokat és többletet is mutat, verseket világít meg, meg ismert versek eleve megvilágítják azt a próza-művet, s az ember azt a kort is sokkal jobban megismeri, és az ember a bőrén is sokkal jobban érzi azóta is, hogy annak a kornak a tanulságai olykor éppen az Ady-versek szúrásaival — gyógyító szúrásaival sokszor — hogyan érvényesek a mi korunkra is, akkor az Ady-élmény nem egyszerűen gazdagodik, hanem mindig (és bármily nagy szünet után is folyamatosan) továbbgazdagodik. Önmagát a kiteljesüléshez újra és újra közelebbvive; velem, velünk és önmagával is vitázva. Érlelő, rontó, termékenyítő és újraérlelő évek után sokkal nagyobb a rezonancia, sokkal nagyobb a reszponzió, sokkal nagyobb az érzékenység: mindig gyűlik, szivárványlik, opálzik, mindig másul is, és mindig azonosabb lesz önmagával ez a bizonyos Ady-élmény. Hát hogy lehetne akkor ezt egy vagy akár három mondatban, akár csak a magunk számára is megfogalmazni? Prédikálni lehetne róla, nyilatkozni lehetne róla, de magunkban nyomozni, annak a vége csak az lehetne, ami Vas István egy szép kötetének a címe: Félbeszakadt nyomozás. Ez a nyomozás egyszer, halálunkkal félbeszakad, de odáig folyton folytatódik és az is bizonyos, hogy Ady Endrének a hatása, pontosabban annak látása, hogy miképpen hatott ránk, másokra, hogyan hat mindenkire, az bennünk változhat. Egy csak az, ami nem változhat soha, ami mindig csak növekedhet: jelentőségének tudata. Jelentősége — mint a korszakváltást jelző és hozó költőké általában — nemcsak és esetleg nem elsősorban irodalmi. Ady azok közé a nagyjaink közé tartozik, akiknek irodalomtörténeti és történeti jelentősége a legszorosabban tartozik együvé és ugyanakkor vetekszik is egymással. De — úgy gondolom — külön jelentősége volt annak, hogy az ,,új időknek" valóban „új dalaival" valósította meg a maga forradalmát. Másképp nem is tehette volna.