Vezér Erzsébet szerk.: Ifjú szívekben élek? Vallomások Adyról (Irodalmi Múzeum, Budapest, 1972)

„Űj időknek új dalaival" — a sorrend is lényeges; Ady azt is világosan megadta. De hogy az általa — általa is — megadott sorrendet annyira komolyan és olyan nagy határozottsággal fogadták el, hozta magával azt, amit régebben is, most is olyan sokat emlegettek és emlegetnek, hogy „nem voltak tanítványai, csak epigonjai". Ennek oka az volt, vagy legalábbis ennek okaihoz áz járult hozzá, hogy lobogóul emelték — amit egyébként igényelt is —, és míg lengették a lobogót, megfeledkeztek arról, hogy költészete lobogójának nyelét tartsák. Más hasonlattal: hömpölygő folyamán ámuldoztak és nem vették tudomásul, hogy ennek a folyamnak igen határozott, különlegesen kialakított medre van. S hogy azt illenék és hasznos volna tanulmányozniuk az őt követőknek. Szavalók, mint Ascher Oszkár és Baló Elemér, verselemzők, mint Földessy Gyula és Bóka László egyengették az utat az Ady-értő és Ady-hirdető Hatvány Lajostól, az Ady-félreértő Szabó Dezsőtől, és az Adyval szembeforduló, de formavilágát jól érzékelő Kosztolányitól a felé a reménység felé, hogy az epigonok után a tanítványok még mindig jöhetnek, s el is fognak jönni. 1968.