Vezér Erzsébet szerk.: Ifjú szívekben élek? Vallomások Adyról (Irodalmi Múzeum, Budapest, 1972)

DEVECSERI GÁBOR Inkább elmondanám azt, hogyan hatott rám Ady kezdettől fogva. Ügy, hogy amikor költőnek készültem, sőt amikor máiköltő voltam a javából — mert hiszen a kisdiákkorabeli verseimet egyáltalán nem érzem most már hátrábbvalóknak akár a mostaniaknál —, akkor Ady Endrével rögtön az összes Versek kötetéből ismerkedtem meg. Jó gyantaszagú kötet volt, az Athenaeum adta ki és Karinthy Frigyesek lakásán lapozgattuk a Karinthygyerekekkel, attól a szent kötelességérzettől fűtötten, hogy Adyért pedig rajongani kell. Ez nem valami divat volt, különösen nem a Karinthy-házban. Arra gondolok — ami előttünk gyerekek előtt sem volt titok —, hogy Karinthy és Kosztolányi időnként Adymiséket tartottak. Ezek abból álltak, hogy Karinthy és Kosztolányi, mikor Adynak annak idején egy-egy új verse megjelent, akkor állítólag — Karinthy Gabi közléséből tudom — egy félhomályossá, majdnem teljesen sötétté tett szobában a napilap vagy folyóirat fölé hajolva, szinte beöltözve olvasták fel egymásnak, kántálva az Ady-verseket. Tudniillik annyira nem szerették őket, annyira irritálta őket az Ady-divatnak a külsőséges része és természetesen annyira irritálta őket Adyban az is, amiről mind a ketten különböző módon megírták, hogy miért nem szeretik, miért taszítja őket. Nem derül ez ki a Karinthy így írtok ti-jéből. Ott tudniillik Ady Endrét olyan istenigazában és olyan kegyetlenül gúnyolja ki, mint hogyha csak nagyon szeretné. És hadd tegyem hozzá a magam részéről majdhogynem ugyanezt. Mert igaz, hogy irdatlan sebességgel eltávolodtam az első nagy Ady-élmény után Ady költészetének a magambaivásától és megemésztésétől, ami persze csak annyira nevezhető annak, amennyire egy kamaszemberé, akkor is, hogy ha véletlenül épp költő. De ez után Kosztolányi bűvkörébe kerültem. Itt meg kell egy pillanatra állnom,