Vezér Erzsébet szerk.: Ifjú szívekben élek? Vallomások Adyról (Irodalmi Múzeum, Budapest, 1972)

ez nem annyit jelent, hogy Kosztolányi bűvkörébe a Kosztolányiversek vontak, nem polarizálódott a költészet problémája a mi szemünkben Ady—Kosztolányi-kérdéssé, még annak ellenére sem, hogy akkoriban jelent meg éppen a Toll-ban Kosztolányinak a híres Ady-vitát kezdeményező cikke. Kosztolányi bűvkörébe kerülésen inkább azt érteném, hogy irdatlan sebességgel közeledtem ahhoz, hogy a költészet maradjon a költő előtt, ami az alkotófolyamatot illeti, esetleg titok, de az olvasó előtt sose legyen titok. A költő akkor is közöljön, megvilágítson, tömöritsen, átadjon valamit, amit a költészet megvilágít az olvasónak, hogyha ő maga is csak mint a verse első olvasója érti meg teljesen, és persze akkor is, hogyha a vers minden újraolvasáskor új és új mondanivalót tud vagy átadni, vagy újrateremteni, szuggerálni. Egyszóval a megformálás, az egyértelműség, a világosság és még valami, az a fajta pátosz, ami nem a pátoszból magából indul ki. Sajnos nagyon hamar azt kellett éreznem az Ady-versek olvasásakor, hogy az Ady-versekben a pátosz valahogy minthogyha a versek előfeltételéül lebegett volna, mint az Űr lelke a vizek felett. Számomra az Ady-versekből az a bizonyos pátosz nem úgy sugárzott ki, mint mondjuk a Kosztolányi költészetéből, hogy tudniillik egyre inkább fölemelt engem. Az Ady-versek olyanok voltak, hogy az volt az érzésem: előbb föl kellene kapaszkodnom hozzájuk; egyszóval nem a vers síkjáról indultam el én mint olvasó affelé a hegy felé, amit a költő elém és maga elé kirándulócélként odaállított, hanem nekem előbb egy hegyre kellett volna föltornásznom magam, vagy inkább fölszökellnem rá; és ez a fajta pátosz, ez a fajta valóban ködös, sejtelmes pátosz, ez egyre inkább úgy éreztem, távol volt tőlem vagy mondhatnám úgy is, hogy taszított engem. Most az egyes szám első személyt használom, dehát gondoljunk arra, hogy annak idején Ady Endrének nemcsak a költészetét, hanem az életét, olyan mozzanatokat is, amik az irodalmon voltaképpen kívül esnek, de Révész Béla és a többiek gondoskodtak róla, hogy elborítsák Ady költészetét, tárgyalgattuk például Karinthy Gáborral a Lónyay utcai gimnáziumból hazamenet és egymást egymás kapujától egymás kapujáig oda-vissza kísérgetve, és másról sem volt szó, mint költészetről és ezen belül igenigen gyakran Adyról. Egyszóval, mire a Toll-vitára sor került, addigra már megfogalmazatlanul is igen határozott vélemény élt bennem és bennünk; bennem erősebben, mint Karinthy Gáborban. Mert Karinthy Gábor Ady Endrétől Juhász Gyula irányába sodródott, őt választotta könnyen kezelhető, könyvespolcról „ami-