Vezér Erzsébet szerk.: Ifjú szívekben élek? Vallomások Adyról (Irodalmi Múzeum, Budapest, 1972)

hagyja. Hogyan hasson például a közvetlen, nagy élmény „áramütésével egy mai középiskolai tanulóra egy-egy olyan Ady-vers, amely a „grófi szérűs", úri Magyarországot ostorozza és döntögeti, és fogalma sincs a „grófi szérű" jelentéséről. De ez már átvezet a következő témába, az okokra. A társadalmiakra már céloztam. Ady társadalmi problémái a mai ember, pontosabban — és elsősorban — a mai fiatalabb olvasó számára egyszerűen nem problémák többé. Ahhoz, hogy valóban „eleven" hatóerő legyen, alighanem elsősorban azt kellene hangsúlyozni társadalmi-pontikai költészetében, ami ma is aktuális, azzal az erővel és intenzitással, amilyennel például Tisza-ellenes versei voltak a maguk korában. De még akkor is fönnáll az „esztétikai" nehézség. Ady stílusa, Ady modora a mai versolvasó számára meglehetősen idegen; nem nagyon rokonszenves. A líra ma, még szubjektivitásában is, sokkal „objektívabb", a mai ízlés általában elutasítja .azt a „szeretném magam megmutatni" magatartást, ami az Adyé. A mai olvasót a versben a legnagyobb lírai személyességben is inkább érdekű a „dolog", mint a lírai „egyén", a lírai Én. És változott a kép-ízlésünk is: nem a képet vetjük el, hanem a szimbolista jellegű képet érezzük mesterkéltnek. Adyt sok mai fiatalabb olvasó tartja túlcifrázottnak — „túl cigányos", mondta egyikük egy alkalmi beszélgetésben —, „gőzösnek", „neonfényesnek", egyszóval szecessziósnak. És Ady szerelmi líráját „émelygősnek". Nagyjában ezen a téren is az történt, ami a társadalmi líra területén, sőt itt talán még nyomósabban: ez a „szerelmi világ", a szerelemnek ez a fölfogása, élménye, vagy „megjátszása" egyszerűen megszűnt, eltűnt, elmerült. Mit mondhat a mai, „szex-forradalom" korában élő fiatalabb olvasónak a Léda-szerelem, vagy a „női csukák" lilája? Többségükre komikusan, vagy visszataszítólag hat. Még legtöbb becsületük a Csinszka-verseknek van előttük; jellemzően, hiszen azokban a legkevesebb a szecessziós-polgári erotika. De voltaképpen ez is a következő szakaszhoz tartozik már. Elsősorban ezt tartja a mai fiatalabb versolvasó avíttnak; általában ezért mondják sokan Adyt mindenestül idejét múltnak (mert én magam, személy szerint, nem tartok benne annak semmit; mert ami a mai ízlésnek idegen, az mint Ady-olvasót, úgyahogy Ady-ismerőt, alapvetően és szenvedélyesen érdekel). — A túlságos személyességét, Én-kultuszát, Én-istenítését, magaimádását nem szeretik; aztán a „szimbolizmusát" nem szeretik, a „szecessziós" Adyt nem szeretik; az egész Ady en bloc furcsa, „ómódi", sokaknak „ízléstelen" és sokaknak riasztóan „polgári". Ismétlem: ők mondják, nem én mondom.