Vezér Erzsébet szerk.: Ifjú szívekben élek? Vallomások Adyról (Irodalmi Múzeum, Budapest, 1972)
Én sem mondom, hogy 'könnyű megközelíteni a mai embernek. Éppen ezért meg kellene könnyíteni számára ezt a megközelítést. Érdekessé, valamelyest vonzóvá tenni az utat. Nem hiszem, hogy sokra mennénk, ha olyan utakon indulnánk el ezzel a mai olvasóval, amelyek egyszerűen járhatatlanok a számára. Ügy gondolom, ki kell kapcsolnunk Adynak (a „filológus" szemében olyan becses) egész prózáját. Novelláit nyilván csak a rendkívül helyes és tiszteletre méltó kegyelet tarthatja számon a mai fiatalabb olvasóknak ajánlandó olvasmányok közt; 'ki-ki ellenőrizheti, milyen gyér sikerrel. Cikkei: az Ady-kutatónak kincsesbánya, tele izgalmas anyaggal. Az említett — és a cikkek többségének problémáin réges-régen túl lévő olvasónak — hozzávetőleges megjegyzésekkel, a századeleji zsurnalizmus nem mindig rokonszenves modorával, ismét csak jellegzetes „énkedéssel" — megint idézek néhány „életből lejegyzett" jelzőt: „nyegle", „provinciális", nem a dolgok érdeklik, hanem a dolgok ürügyén saját maga... és így tovább. Kegyetlen és tiszteletlen megállapítások ; nem is vitatom, mennyi az igazság bennük. Azért idézem őket, mert egy mai ízlés tanúságai; és mert bizonyítják egy út járhatatlanságát. Marad a líra. Elindulni az elején, az Űj versektől, a Vér és aranytól: majdnem reménytelen: a legtöbb kísérlet kudarccal végződik, s akit vezetni akarnánk tovább és följebb, pár lépés után faképnél hagy. Semmi kedve a szecessziós Adyban vándorolni. Csók-paloták és Életfák és Nagy Pénztárnakök közt. Nincs más mód, mint fordítva kezdeni: a végén, A halottak élén, vagy legalábbis a közepén, valahol A minden titkok versei táján. Ott, ahol a lírai Én „énsége" igazolódik azzal, hogy már nem ,egyéni", hanem kollektív Én: maga a nép, a nemzet, az Ember, az Emberiség, magára véve, magába szenvedve, és vezekelve népe sorsát: — amikor Ady már „példázat". És mint ilyen: megföllebbezhetetlen, és „érvényes". Ez az, elsősorban ez az, amit „ma is aktuálisnak" látok és vallok benne: ez az, ami aztán „visszamenőleg" aktualizálhatja az olvasó szemében azt, ami előtte van, mintegy „ószövetségként" ennek az ószövetségien „próféta" Adynak. És itt igazán világirodalom, világlíra. Hogy Adyval olyan nehéz betörni a világirodalomba, annak oka többek között az, hogy többnyire nem azzal igyekszünk betörni vele, ami valóban világirodalom. Vagyis a „kései" Adyval. Azután: alaposan elkéstünk vele; évtizedekkel korábban elvileg könnyebb lehetett volna (ha egyáltalán lehetett volna). A többnyire „nyersből" fordító átültető számára majdnem megoldhatat-