Vezér Erzsébet szerk.: Ifjú szívekben élek? Vallomások Adyról (Irodalmi Múzeum, Budapest, 1972)

RÓNAY GYÖRGY Adyt kiadják, Adyt megveszik, Adyt szavalják; minden jel arra vallana, hogy Adynak változatlanul nagy hatása van az olvasókra. Ez a szép látszat azonban, legalábbis tapasztalatom szerint, sajnos, csal. Ady maholnap osztozni fog, ha ugyan nem osztozik máris, azoknak a klasszikusoknak a sorsában, akikről mindenki tud, és akiket senki sem olvas. Nem olvas úgy, hogy időnként előveszi, szemelget benne, élvezi, társalkodik vele, időről időre „táplálkozik" belőle; újra olvassa, amit szeret, és megszeret olyasmit, amit addig igazában nem ismert, nem értett. Mert Ady, mint minden igazán nagy költő, kimeríthetetlen. Az én óvj ártom számára a modern magyar líra" Adyval kezdődött. A mai fiatalabb évjáratok átlagos jó versolvasója számára már nem; Ady „modernségét" legtöbbjük avatagnak érzi; amenynyire értik József Attilát, annyira nem értik Adyt. Amennyire szeretik József Attilát, annyira nem szeretik Adyt. Még akkor is, ha alkalom adtán „esküsznek rá". Hogy eleven hatóerő-e irodalmunkban, alakuló társadalmunkban Ady életműve? Erre természetesen azt kell felelni, hogy: igen! Ez is egyike azoknak a kényelmes közmegegyezéseknek, amelyek nem egészen fedik a valóságot. Abból, amit Ady kívánt, társadalmi vonatkozásban úgyszólván minden megvalósult; egy mai gyereknek — gyakorló pedagógustól tudom — részletesen meg kell magyarázni bizonyos társadalmi és politikai jellegű fogalmakat Ady verseiben, mert egyszerűen nem érti őket. Adyban, az Ady óta végbement teljes társadalmi változás következtében, sok minden ugyanolyan fölfoghatatlanná, tapasztalatilag érzékelhetetlenné „avult" az 1945 után felnőtt nemzedékek számára, mint amilyen fölfoghatatlanok egy Balassi-vers „korszerű" utalásai. Ez természetes; annál kevésbé vélem természetesnek, hogy az iskolai magyartanítás — legalábbis amennyire én látom — ezt a természetes tényt általában figyelmen kívül