Vezér Erzsébet szerk.: Ifjú szívekben élek? Vallomások Adyról (Irodalmi Múzeum, Budapest, 1972)

azt, amit gondolunk, mert hát azt körülbelül minden költő megteszi, hanem az, hogy merjünk azt gondolni. Aztán az újdonságnak az az állandó jelenléte Adynál. És azt nagyon szeretném hangsúlyozni, sohasem voltam olyan távol Adytól, hogy az ő feltörő újsága ne hatott volna rám. Mint egyébként mindenkire, azokra is, akikre nem hatott Ady. Ady hatásáról nem lehet ma úgy beszélni, mint a 30-as vagy a 40-es évek elején. Mert ma senki sem hat, és senki sem él „ifjú szívekben". Az egész régi magyar irodalom halott. Régin a József Attila előtti költészetet értem. A fiatalság eszményei ma József Attila, de inkább Weöres, Pilinszky. S aztán még Juhász Ferenc és Nagy László. És vannak külföldi költőkről elképzelések, amelyek valóban csak elképzelések, mert nyilván nem eredetiben olvassák őket. Másrészt bizonyos tekintetben mintha ma érződnék Ady nemesebb átsugárzása, például Illyés nagy versében, az Ady estéjében. Persze azért megváltozott azóta az én értékelésem is Adyról. Az a Toll-ankét különben is nagyon rossz pillanatra esett, és én őszintén feleltem rá. Az egy Adytól távoleső pillanat volt s ez mindössze néhány évig tartott nálam. 1938-ban történt, a Kosztolányi-féle Ady-revízió 10 éves fordulóján. Kivételesen értetlen pillanat volt. Ady gondolati és politikai vonzása persze mindig erős volt. De hiába jelentett eszmei pajzsot, ha az embernek a költői ízlése más. És azok az évek ízlésbeiileg kivételesen klasszicizáló éveim voltak. És egyúttal azok az évek, ahogy az önéletrajzomban is írtam, amikor a gőzös Ady-bálványozás kezdett össznemzetivé válni: a Lipótvárosban épp úgy, mint a vidéki kiskocsmákban. Aztán meg egészen természetes, hogy ha egy nagy költőnek ilyen rendkívül intenzív a hatása, arra intenzív visszahatás következik. Petőfi után is így volt. Nézze meg Aranyt. Aranynak a legtöbb későbbi esztétikai megnyilatkozása a petőfizmus ellen szólt, a Petőfi-hatás ellen. Mit csináltak az angolok Shelley-vei? És a nagy viktoriánus meg georgiánus költőkkel? Ez nyilván hozzátartozik az egészséges fejlődéshez. Az a bizonyos 38-as év még arra az időre esett, amikor a mi nemzedékünk ilyen szándékos és egy kicsit mesterkélt klasszicizmust akart. Persze azt akkor is, most is látom, hogy a XIX. század nagy költői után az igazi modern mégiscsak Ady. Igaz, hogy inkább lezárta a századot, de mégis sok minden stílusok mögötti lényeges hasonlóságot látok például Apollinaire és Ady között, sőt Ady és Saint-John Perse között. Nem módszerbeli, hanem lényegi, költői hasonlóságra gondolok, az élet hasonló látására, meg a személyiség hasonló szerepére a költészetben. 1968.