Vezér Erzsébet szerk.: Ifjú szívekben élek? Vallomások Adyról (Irodalmi Múzeum, Budapest, 1972)

Hogy a lecke nem volt hiábavaló, mutatja az a tény, hogy a gólyából elismert műfordító lett, és saját bevallása szerint a költészet fogalma ma is összefonódik benne ezzel az Ady-verssel. Nem szeretnék itt Adyról iskolai és iskolás előadást tartani. Csak arról akarok szólni, ami személyes élményem vagy személyes véleményem róla, — költészetének eddig észre nem vett sajátságairól, hatósugarának az eddiginél pontosabb felméréséről. A nyugati, a francia irodalomból jött meg, vagy saját szavaival élve, tört be hozzánk Nyugatról, ahol saját költői és világnézeti bátorságát mérte le és látta igazolva. Régtől fogva ezt csinálták az új korszakot nyitó magyarok, — még Arany is, saját bevallása szerint mindig külföldi nagy irodalmak műveiből vette a bátorítást, hogy hasonló, benne már megérett művekkel előlépjen. Adynál Baudelaire költészetének hatását hangsúlyozzák, és ezt a kérdést megkerülni vagy kikerülni nem is lehet, nem is érdemes. Baudelaire az egész világ modern költőinek Edgar Allan Poe mellett a legnagyobb mestere, akihez száz évvel ezelőtt is, ma is elmennek tanulni a költők. Ady is vett Baudeiaire-től is, a többi modern franciáktól is indításokat, de Poe-tól is a novelláiban, amelyekkel az új magyar novella hangütését megadta egészen Krúdyig. Hogy a magyar líra Ady előtti korszakában elsekélyesedett, annak oka nem az, amit említeni szoktak, hogy Arany volt a költőkirály es rajta kívül senki sem számított. A baj ott volt, mint a prózánál is, hogy csak Arany és csak Jókai működött és nem volt mellettük még négy-öt nagy költő és regényíró. Vajda és Reviczky, akik valamennyire új hangot ütöttek meg, nem tudtak ennek az új hangnak és részben új mondanivalónak is megfelelő új formát találni. Arany, a klasszikus költészetnek igazi felépítője és betetőzője elutasított a költészet területéről minden szertelenségét. Ez a klasszikus ideállal nem lett volna összeegyeztethető és különben is szertelennek, féktelen zseninek ott volt már Petőfi, elég volt az ő kirobbanó egyéniségét közömbösíteni. A magyar biedermeier az igazi Petőfitől a Petőfi- és Arany-epigonok koráig ível, amelynek egyik tartópillére a házasélet vélt tisztaságának állítólag szükséges védelme. 1848—49-ből már semmi sem maradt, sem a szabadságharc, sem a belőle sarjadt költészet eszméiből. Az oroszlán körmét manikűrözték és a forradalmárból is csak a családi idill és a hűséges és lelkes tájleíró eszményképe maradt meg, mint halvány kísértet. Ady 1906-ban és 1907-ben megjelent köteteiben a szertelen líra elevenedett fel újra nálunk, s hiába szegezték ismé-