Vezér Erzsébet szerk.: Ifjú szívekben élek? Vallomások Adyról (Irodalmi Múzeum, Budapest, 1972)
Persze, mondhatná valaki: én akkor szinte még gyermek fejjel azokat az Ady-verseket értettem és szerettem meg, amelyek amúgy is mindenki számára a legegyszerűbbek és a leg érthetőbbek. Erre én viszont azt felelhetem, hogy akkor miért nem talált mindenki legalább annyi Ady-verset szépnek, megindítónak és nagyszerűnek. Miért volt az első és általánosan tapasztalt mozdulat az elutasításé, mielőtt még egy sort is olvastak volna a költőtől? Ez is Ady váratlanul kirobbanó művészetének természetes következménye volt. Gondoljunk csak a magától adódó párhuzamra, Baudelaire-re, akitől amellett, hogy könyvének megjelenése után rögtön a vádlottak padjára ültették és elítélték, még a tehetségének elismerését is sokan megtagadták. Most, ha nem is ugrani, de lépni szeretnék egyet. Az én életemben elhatározó lépés volt, hogy a szálkai polgáriból a 400 éves sárospataki kálvinista kollégiumba kerültem. Itt már Ady mint állandó izgató anyag benne volt a mindennapi életben, a levegőben. De csalódna az, aki azt hinné, hogy Patak ellene szegült Adynak és elutasította verseit. Ennek az ellenkezője igaz. Persze, volt tanár, aki nem szerette Adyt, főleg rosszul értelmezett hazafias meggondolásokból. Ez a tanár, aki egyébként engem nem tanított, Trianont is Ady nyakába varrta, mint amivel az Ady által körülrajongott francia nemzet sújtotta a magyarságot. De például magyartanárom és osztályfőnököm, Dávid Zoltán nemcsak hogy elnézte az én Ady-rajongásomat, amit osztályban és önképzőkörben egyaránt igyekeztem továbbadni, hanem ő maga is négyszemközt és az osztály előtt is szívesen beszélgetett velem Adyról. Meg kell itt említenem, hogy énekórákon sokat énekeltük és szerettük énekelni Az Űr érkezését, amelyet Bathó János, a főiskola énekes zenetanára zenésített meg. Bathó János bácsi maga kísérte harmóniumon a közös éneket és utána még eldicsekedett nekünk, érdemtelen nebulóknak, hogy annyi idő alatt írta meg a vers zenéjét, míg elszívott egy cigarettát. Hogy az önképzőkörben, ahol persze voltak búsmagyarok is csőstül, mennyire az elvi vita és nem az elvtelen elutasítás mozgatta a dolgokat, arra a magam életéből még csak egy példát: Amikor A lengyelek fehér asszonya, az Arany—Kiss József-balladák akkoriban divatos világában egyszer elmondtam a Harc a Nagyúrral c. verset, egyhangúlag jegyzőkönyvi dicséretre ajánlották ezt a szokatlan versválasztást és a szavalatot.