Vezér Erzsébet szerk.: Ifjú szívekben élek? Vallomások Adyról (Irodalmi Múzeum, Budapest, 1972)

KÉPES GÉZA Adyval elég korán találkoztam, még mátészalkai polgárista koromban. Ügy 13—14 éves lehettem, amikor az első Ady-versek elém kerültek. Mindjárt egy érdekes élményről számolhatok be ezzel kapcsolatban, és hangsúlyozom — nem mintha paradoxonok mondására törekednék — meglepett a versekben a hang közvetlensége, holott mindmáig azt hallom, hogy az Ady-versek nehezen érthetők. Ilyenekre gondolok, amelyeket ma is szóról szóra tudok könyv nélkül, mint Utálom a rózsát, sok kerti csatán Szívenszúrt már, de jön a December: Fedjük be a rózsát édes apám. Vagy az édesanyjáról szóló versben: Bizarr kontyán ült az átok, Ez az asszony csak azért jött, Hogy szülje a legbizarrabb, A legszomorúbb fiút. Az utolsó mosoly, amelynek elmondásánál ma is mindig úgy megindulok, hogy az utolsó versszakot (amely különben szerintem felesleges is) nem tudom elmondani. Most 45 év elteltével, mikor egy éppen megjeleni Ady-könyvben látom a költő életében készült utolsó fényképet, a szomorú és megtört, beteg embert és utána a halott költő képét, felsziszszenék, milyen szép lett a halottas ágyon és megint, mint annyiszor, eszembe jut Az utolsó mosoly című verse.