Vezér Erzsébet szerk.: Ifjú szívekben élek? Vallomások Adyról (Irodalmi Múzeum, Budapest, 1972)

A magyar fejlődésben ő maga aligha látta elég helyesen a maga helyét. Melyik költőről lehetne ezt elmondani? Azt mondta, hogy sem utóda, sem boldog őse senkinek. Ez természetesen nincs egészen így. Mert sok őse van, s van utóda is, bizonyos fokig mindnyájan azok vagyunk. Tehát beletartozik a magyar irodalom belső, élő folytonosságába. Ady költészetébe nagyon sok minden torkollik bele; sok minden nála válik kimondásra éretté. Persze még ma is inkább csak sejtjük az elődeit, és nem látjuk egész biztosan az utódait. De egy felgyülemlett nagy feszültséggóc robbant ki az ő művében: a mennyiségi változás benne csapott át minőségibe. Ezt a komplex feszültségcsomót, ami benne összegyűlt s benne kifejezést talált, ezt még véleményem szerint nem elemezték kellőképpen. Csak egy-egy vonást emeltek ki. Azt a bizonyos összefüggő képet nem rajzolták meg. Ugyanígy, a maga komplexitásában kell mérnünk az utódokra való hatását is. Ezt lényegesen nagyobbnak, erősebbnek látjuk majd, ha egyszer kimutatják a nem szövegszerűen megköthető, a magatartásban, a gesztikulációban, a kérdésekhez való hozzáállásban követhető nyomokat, mindazt, ami egy kicsit költészeten túli, mesterségen, szabályokon túli valami. Ez feladatunk Ady és irodalmunk érdekében. Meg kell találnunk és érvényre kell juttatnunk a felbolygató, kihívó, a hazai dzsungelben is az emberiség nagy széljárását érző és kifejező teljes Adyt. 1968.