Vezér Erzsébet szerk.: Ifjú szívekben élek? Vallomások Adyról (Irodalmi Múzeum, Budapest, 1972)

csinált meg még soha senki. Akkor, amikor Adyból nagy nemzeti költőt kellett csinálni, hazafiasán használható verseit válogatták össze. Becsülete „tisztáramasdatásának" eredménye volt öccsének rendkívül rossz életrajza. Sík Sándor tanulmányában majdnem katolikus lett; Makkai Sándor tanulmányában majdnem csak vallásosán református. Ez mind csak egy része Ady költészetének, s főképpen mind az aktuális érdek szerint stilizálva. Ha Ady most már klasszikus, akkor klasszikus teljességében mutassuk meg. Hogy mik művének élő vonásai? Hadd kezdjem ezt is valami személyes vallomással. Megvallom: életem során Adytól legalább háromszor, négyszer egészen elfordultam. Kezdődött azzal, hogy igen nagy költőnek tartottam, bár, vagy éppen azért is, mert nem értettem. Egy nyolcadikos gimnazistának, akit az Érseki Katolikus Főgimnáziumban neveltek, nem sok komoly tárgyi tapasztalata lehetett arról, hogy miről is van Ady verseiben szó. Ez valahogy olyan volt, mint a latin nyelvű szentmise. Az érthetetlensége, a különössége kapott meg, s az, hogy más volt, mint amiket nekünk az iskolában tanítottak. Volt ebben egy jó adag ellenkezés, dac, önállóskodás is. Aztán amikor kezdtem egy kicsit a világirodalom nagy költőivel és saját jelentős kortársaimmal megismerkedni, egyre jobban eltávolodtam Adytól. S odáig jutottam, ameddig néhányan kortársaim közül, hogy csak a publicistát kezdtem benne értékelni. Valami magyar látnokot, aki a magyar kérdéseknek a legfontosabbikát mondta el, legalábbis a saját évtizedében, a saját korában. De költőként nem éreztem jónak: a fele giccses — gondoltam —, a fele érthetetlen vagy fölöslegesen modoros. Egy-két nagy vers A halottak elértben, az igen, az feledhetetlen volt mindvégig. De a többi nem kellett. Aztán újra levett a lábamról, újra meg kellett vele ütköznöm. Valamilyen évfordulóra írtam is egy tanulmányt róla a Magyar Csillagban, ami nagy port kavart fel, mert őszinte írás volt. Nem a szokvány szempontok szerint igyekeztem megközelíteni, s ez Adyval kapcsolatban is kockázatos. Aztán következett egy kb. 16—20 év, amikor mással voltam elfoglalva, nem értem rá. Aztán a Corvina kiadó azzal fordult hozzám, hogy a KeletNémetországban készülő fordításgyűjtemény számára válogassak össze a gusztusom szerinti legjobb, de a német területen is érdekes és érthető versekből mintegy 150-et. Elfogadtam az ajánlatot; újraolvastam szinte regényszerűen Adyt. A 150 vers kiválogatása közben jöttem rá, hogy ez a költői pálya két óriási erupció. Az egyik az Űj versek és Az Illés szekerén, a másik pedig A halottak élén körül. Közben pedig van egy elég halott periódus: néhány