Vezér Erzsébet szerk.: Ifjú szívekben élek? Vallomások Adyról (Irodalmi Múzeum, Budapest, 1972)

ILLYÉS GYULA 1. Kevés lángelmét fosztottunk ki olyan kegyetlenül, mint Adyt; a tehetség kevés olyan Krőzusát. Halála pillanatától kezdődött a szólam, hogy nem volt bár magyar betűértő, akinek idegzetén nem villlámoltak át az ő versei, irodalmilag nem hatott. A nyomába lépő új költők merítettek Babitsból, Juhászból, Füst Milánból, Kassákból. Belőle nem. Leltek átvennivalót még a feje fölött visszanyúlva is Petőfitől, Berzsenyitől — Balassitól is. Csak tőle nem. S ezen nincs is mit bánkódni, összegezhető most halála ötvenedik évében is a tanulmányokból. Nem erjesztően volt páratlan. Nem nevezte-e ő maga is magát monstrumnak? Átvettük Ady kincseit, nyugta nélkül. Őt magát szellemi személyében mind ingerültebben méregette ötven év „műértése". Megünnepeltük, de aztán nem másképp, mint a kannibálok a törzs ősét, a szent tüzek közepette megettük az Isten Szörnyetegét. Mert hisz soha elhamarkodottabb ítéletet. Soha rövidlátóbb megállapítást annál, mint hogy társai közül mindenki adott és ad oktatást költészetünk ipari tanulóinak, csak ő nem; akinek neve a műhely cégtábláján olvasható. 2, Ha föladom magamnak a kérdést, életem melyik korszakában volt rám hatással Ady Endre, azt kell válaszolnom, kezdettől fogva s azóta mindig. Mégpedig mindig lényegbevágóan. S nemcsak mint költő szolgált meggyőző irányítással utaimon, hanem mint közéleti ember, mondhatnám mint gondolkodó is. S nemcsak én voltam így, de nemzedékem minden tagja. Még azok is, akik a külsőt — a forma minden formáját — tekintve, kiáltón elütöttek tőle, merőben más színeket és jegyeket mutattak.