Vezér Erzsébet szerk.: Ifjú szívekben élek? Vallomások Adyról (Irodalmi Múzeum, Budapest, 1972)

tikáriak ellenére azzal a békés megegyezéssel végződött, hogy a könyvnek még meglévő 600 példányára új boríték került, s mint az Athenaeum kiadványa szerepelt. Akkor úgy látszik egyszerre művé változott. De én mai napig is csak kellemetlen érzéssel tudok erre a könyvemre visszagondolni. Vigaszom csak az, hogy két Adybarát sem tudott soha egymással megegyezni, hogy hogyan is kell Adyt érteni. A lényeg, amit a magam és a többiek Ady-élményéről mondani tudok, az, hogy egyszerre volt esztétikai és harcos élmény. Adyért, az ő művészi formáiért, mondanivalóiért és szociális fölfogásáért egyaránt harcolni kellett az akkori korzervatív vagy reakciós nemzedékkel. Ezt a harcot különböző eszközökkel — mondom egymással sem túlságosan egyetértve —, de folytattuk évtizedeken át. S ha most azt kérdezi tőlem, hogy van-e különbség az én nemzedékem és a mai fiatalság, unokáim és egyetemi hallgatóim Ady-élménye között, a legnagyobb különbségnek mindenesetre azt kell tekintenem, hogy ránk nézve harci kötelesség volt, őrájuk nézve egyszerűen egy irodalmi élmény a többi között. Nyilván elismerik és érzik Ady kiválóságát, kivételes nagyságát a maga korában és az utána következő korban is. De nem jelenti és nem jelentheti számukra azt, amit a mi számunkra jelentett, hogy Ady nem csak egy költői nagyság, hanem egy harci cél is. Szociális cél, amelyért még áldozatokat is kell hoznunk. Ilyen érzéssel olvastuk mi Ady verseit. Talán ezzel az érzéssel választottuk ki azt is, ami jobban tetszett nekünk, és mondjuk nem törődtünk anynyira A Halál rokonáiml, vagy a Tengerpart, alkony kis hotelszobával, mint az olyan versekkel, amelyekben ő ezt a szociális harcot folytatta. Hogy ebben esztétikailag igazunk volt-e vagy sem, én azt nem akarom eldönteni. Tény az, hogy így volt. Ezt a kettős jelentőséget is bírta Ady a mi szemünkben. És ebből a kettős jelentőségből ma már csak az esztétikai jelentőség maradt meg. Ami természetesen nem kevés. Nem kevés, de mégis azt jelenti, hogy a mai fiatalságnak, tehát a 15—25 vagy 30 esztendeig számító fiatalságnak az életében Ady költészete korántsem olyan jelentős, mint a mi életünkben volt. Mert hiába, külön jelentőséget adott neki az a harc, amelynek katonáivá tett bennünket, és amelyre ennek a nemzedéknek nincs szüksége. Ez a nemzedék joggal mosolyog most már azokon, akik hazafiatlannak, érthetetlennek, vagy hazaárulónak, vagy istentelennek nevezték Adyt. Erre már minden diák meg tudja adni a maga jogos, fölényes válaszát. S éppen ez az oka annak, hogy az Ady-szeretet ettől a harci lángtól megfosztva hűvösebb és jobban beletorkollik abba az érzésbe, amellyel egy másik, harmadik, negyedik, esetleg tegnapi