Vezér Erzsébet szerk.: Ifjú szívekben élek? Vallomások Adyról (Irodalmi Múzeum, Budapest, 1972)

Éles eszével persze mindezt tudta önmagáról, amit itt röviden összefoglaltam, hiszen minden állításom a műveiből is igazolható. De itt most nem is csak erre gondolok. Hanem inkább arra, hogy a valóságot milyen élesen, világosan látta. Ez a képessége sohase nyugodott, akárhol volt, mindig figyelte, mi történik a világon, figyelte és értelmezte a változás jeleit. Ennek a fontos vonásának dokumentumai különösen a prózai írásaiban, cikkeiben találhatók. Sokáig elhanyagolták őket, egy idő óta feléjük fordul a figyelem. Ez jó. De, azt hiszem, még van bőven teendő. Ady jelek fejtője volt — és maga is jel, annak is tekintette magát. A jeleket a jelen át, a jelet a jeleken át látni és értelmezni magában is jelentős és termékeny. Talán ennyi is elég annak érzékeltetéséhez, milyen gyötrelem volt Ady élete és ő maga milyen sokrétű, sok ellentétes diszpozíciót hordó ember. Az elsőt enyhítve, a másodikat szimplifikálva őt ós sorsát csak elvéteni, meghamisítani lehet. Mint említettem, útjaink még abban az évben szétváltak. 1906 nyarán és őszén találkoztunk néha Párizsban, 1907-ben még utánam küldött egy levelezőlapot Firenzébe (valakitől megkapta a címemet; a lapon azt kérdezi, hol és hogy vagyok, mit csinálok — még megvan, most már az Akadémia kézirattárában, ahova kerül majd tőlem minden más rá vonatkozó irat is, az itt most falihasználtak is), a háború idején Pesten találkoztunk néha. — mindezekben a találkozásokban is akad megőrizni érdemes. Olyanok, akiknek hasonlóban részük volt, talán még élnek. Akiknek az itt leírtakban, aligha. Tudni nem tudom, gyanítom, már egyedül én élek Ady itt leírtamfajta éjszakáinak tanúi közül, legalábbis abból az időszakból. 1969.