Vezér Erzsébet szerk.: Ifjú szívekben élek? Vallomások Adyról (Irodalmi Múzeum, Budapest, 1972)

a kettőben az akaratot is, amely le akar számolni ezzel a helyzettel; valamiképpen túl akar lépni rajta. Ady A Hortobágy poétájában nyersebben, kegyetlenebbül beszél róla, a Szent Margit legendájában fájdalmasabban és szinte reménytelenül. Ha arra gondolunk, hogy aztán megírta Az Értől az Óceánig című versét, akkor nyilvánvaló, hogy a maga életében (ugyanúgy, mint a magyarságnak néhányszor, sajnos csak néhányszor, de sikerült) túllépte a meghatározott helyzetet, amelyben élt. De a fölismerés időszerűsége egyáltalában nem csökkent; a magyar kultúrának ma is az a feladata, amit Ady akkor látott: ebből a kertszéli, kertalji helyzetből ki 'kell lépni valamiféle egyetemesebb levegőbe. Ady ugyanattól szenvedett, amitől mi is szenvedünk; emiatt Ady teljesen időszerű. Amit Ady nagyon jól érzett és amit mi még elevenebben érzünk, minek következtében ő ebben is időszerű, az, hogy nálunk a népi kultúra és az úgynevezett „magas kultúra" egysége még nem született meg. Ahogyan Ady visszanyúl költői nyelvében a zsoltárokhoz, a biblia nyelvéhez, ahogyan egy-tót versébe népdalszövegeket idéz vagy épít be, vagy ahogyan a korábbi évszázadok, tehát a XVII. századi magyarság kultúrájához nyúl vissza, mindig az a szándék vezeti, hogy a magyarság széttöredezett, többféle kultúráját magasabb szinten összefoglalja. Ez Ady korában nem sikerülhetett. Ő maga természetesen meg tudta teremteni életművében ezt az egybeötvözést (ugyanígy megteremtette az egybeötvözést Bartók is vagy József Attila is). Az egész magyar kultúra előtt azonban időszerű föladatként áll, hogy most már végleg egységet teremtsünk a népi kultúra gazdagsága és a magas kultúra fejlettsége között. Elérkezett az az időpont, amikor ez tovább nem halogatható; a föladatot végre kell, vagy végre kellene a magyar kultúrának hajtania. Szerintem a mi nemzedékünknek ez volna a föladata. Elavultnak talán a szerelmi szemléletét tarthatjuk vagy a szecessziós stílusát. Szerintünk a férfi nem afféle „isten^szörnyetegeként", kizárólag a maga céljaitól megszállva kerül szembe a nővel. Hogy egyszerűen fejezzem ki magam: nem olyan arisztokratikusán éljük át mi férfiak sem a szerelmet, mint Ady, inkább társak szeretnénk lenni a szerelemben. Adyban az ember nagyon gyakran azt érzi, hogy ő rendkívül gőgösen ajándékokat osztogat; azonkívül csupa romantika, csupa megkésett, múlt századi elképzelése van a nőről, aki „a vár fehér asszonya"; félelmetes kísértet és egyebek. Ezt mi gyakorlatiasabb és józanabb szemléletünk világánál elavult-