Vezér Erzsébet szerk.: Ifjú szívekben élek? Vallomások Adyról (Irodalmi Múzeum, Budapest, 1972)

nak tartjuk; mi a szerelemben két szabad személy találkozását látjuk vagy szeretnénk látni. Adyban azt érzem, hogy ö igazában nem vesz részt a szerelmi kapcsolatokban, szerelmi kapcsolatai egyoldalúak; ő, néhány mozzanattól éltekintve, nem adakozó; képtelen föloldódni nő-társában; ellenségként áll vele szemben. A szerelmes versei is megsínylik ezt. Egyik nagy költőnk, akinek nagyon kevés jó szerelmes verse van. Ami Ady világirodalmi elismerését illeti, azt kell mondanom, hogy mindenkivel nagyon nehéz betörni a világirodalomba, ha világirodalmon nyugat-európai irodalmat értünk. De azt hiszem, hogy a környező országok, a kelet-délkelet-európai országok irodalmába is nehéz betörni. A nyugat-európai vagy erősen fejlett civilizációkba azért nehéz betörni, mert nekik már a saját költészetük sem kell. A költészet ott egyre inkább kiesik a kulturális életből, mivel nem változtatható áruvá, és ilyenformán egészen vékony réteg olvas ezekben az országokban még verset. Ahogy mondják, a franciák már saját költészetüket sem olvassák; hogy mehessünk hát oda a mi verseinkkel. Nemcsak Ady nem kell, senki sem kell ezekben az országokban. Hozzájárul ehhez még az is, hogy éppen a nyugat-európai országok azok, amelyek megszokták, hogy csak egymást olvassák és nem mindig érdekli őket, egyszerűen nem hiszik el, hogy a Lajtán túli kis népektől jöhet nagy költő. Ez meggyőződésem. Nem tudok olyan esetről, hogy NyugatEurópa keletről vagy Délkelet-Európából érkezett költőt fölfedezett volna. Prózaírókat fedeztek föl, de költőket nem. Tudok róla, hogy Amerikában most megjelent egy Ady-kötet. Azt hiszem, hogy olyan országban, mint az Egyesült Államok, végképp reménytelen, hogy az egyetemek világán kívül bárki is foglalkozzék költészettel; így Adyval. Az aztán végképp nem versolvasó világ. Arról hallottam, hogy az egyetemisták élénkebb érdeklődést mutatnak az utóbbi időben versek iránt, de azt hiszem, ott is nagyon nehéz lehet annyira a saját történelmi helyzetébe ágyazott költőt elfogadtatni, mint Ady. Ami Ady tényleges világirodalmi helyét illeti, azt hiszem, hogy egy sorba lehet tenni a XX. század legnagyobbjaival, azokkal, akiket különféle viták alapján a legnagyobbaknak tartunk, költők közül Trakllal, Rilkével, Lorcával, Apollinaire-rel. Én magamban tulajdonképpen többre becsülöm emezeknél, de azt hiszem, ez nemzeti elfogultság. Objektíven, azt hiszem, egy szintre kell helyeznünk a század eleji nagy költőkkel.