Vezér Erzsébet szerk.: Ifjú szívekben élek? Vallomások Adyról (Irodalmi Múzeum, Budapest, 1972)

Lehetséges, nem is röstelieni. Hiszen az irodalomban (ha nem is úgy építkezik, mint mondjuk a tudomány, hogy nem kell újra felfedezni a Püthagorász tételét, mert azt már felfedezték; tehát egyszerűbb azt megtanulni, amit 3—4 ezer év alatt már felfedeztek, és aztán úgy építkezni tovább), azért az irodalomban is van valami folytonosság az időben, vannak bizonyos közkincsek, amelyeket befogad az ember és viszi tovább. Mert attól, hogy valaha egy költő föltalálta a metaforát s ebből a régi görögök még egy meghatározást is sikerítettek, ma még senki sem érzi úgy, hogy én most X-et utánzóm azért, mert az én versemben is vannak metaforák, vagy más adaptálható — simán közkinccsé lett — módszerbeli lelemények. De van egy másik oldala is a dolognak, az, hogy Ady után már nem lehet úgy írni, mint Ady előtt. Mint ahogy határkő volt szerintem később József Attila is. Csak egy formai példát a kettejük közötti határvonal érzékeltetésére: Adynál magától értetődően és természetesen burjánoztak a jelzők, akár díszítő szerepet is viselve, az érett József Attilánál viszont már minden jelző szigorú funkciót tölt be, szabatosan minősít. 1968.