Vezér Erzsébet szerk.: Ifjú szívekben élek? Vallomások Adyról (Irodalmi Múzeum, Budapest, 1972)

hangot küzdve ki, amellyel birodalmat hódíthatott, költészetünkben, költészetünknek. Szocialista verset írt, vagy szerelmes verset, személyes üzenetet, vagy jóslatot? Nincs még egy költőnk, akinél ennyire hiábavaló volna a tematikai, műfaji felosztás. Ugyanaz az Ady írta azokat a verseket, nemcsak azzal a kézzel, hanem ugyanazzal a lélekkel, annak mindig azonos — azonosítható — rezonanciájával. Zaklat és vonz ez a folyamatosság máig, zaklat és sürget. „Kis ország vagyunk" — ezt sokan úgy értik az irodalomban, hogy kis ország, kis költészet. Kicsi, belterjes, szelíd. Félnek attól, hogy a nagy mozdulatok szeles gesztusok lesznek. Attól, hogy a sokoldalúság eklektikussá torzít. Félnek a merész intellektustól én az azzal összeforrott merész ösztönösségtől. Ady költészete e kicsinyítő görcsök és ijedelmek ellen hatott régebben is ós így hat a legj óbbakra ma is. Figyelmeztet, hogy elkéstünk és még mindig késünk. És figyelmeztet, hogy lehetségesek hatalmas ugrások. Nagy szellemi tettek, amelyekkel a rossz is jóváírható, javunkra fordítható. Hogy késésünk közben energiáik halmozódhatnak fel. Hogy nem kell ezeknek az energiáknak okvetlenül eltorzulniuk. És hat Ady, most már elmondhatjuk, hogy hat, költészetének formai vívmányaival, még magával a versbeszédével is. Nyelve annyira új és jellegzetes volt korában, annyira személyhez kötött, hogy kortársai ós a közvetlenül utána jövők közül sokan valóságos Ady-sökkot kaptak. Menekültek a szavaitól és 'mindentől, amire azt lehetett volna mondani, hogy valamiképpen adys. Védték vele szemben magukat, gyakran még úgy is, hogy mindenáron. Még úgy is, hogy megpróbálták az ő költői, nyelvi forradalmát meg nem történtnek tekinteni. Ez a félelem már elmúlt: aki nem epigon, annak Adytól immár nincs miért félnie. Némi egyszerűsítéssel úgy is mondhatnám, hogy Ady immár nyélvében is folytatható. Nem kivétel már ebben, hat így is, mint mindenki más: együtt a magyar költészet nagyj>aival. Hatása a mai társadalomra? Itt megint csak a költészet hatásának a természetéről kellene beszélni. Ennek különös, eddig eléggé figyelemre nem méltatott formáiról is, közvetett formáiról. Nem értek egyet azokkal, akik a költők társadalmi hatását csupán aszerint ítélnék meg, hogy viszik-e a versesköteteket az olvasók pihenőutakra, lapozzák-e őket vonaton, patak partján. A nagy költészet hat nálunk másként is, úgy hogy szellemi küzdelem folyik körülötte. Küzdelem, a többi között azért, hogy amit egyszer már meghódítottunk, azt tartsuk, hogy a szellemi csúcsokat tartsuk. És ez nem mehet végbe másként, mint a társadalom részvételével.