Vezér Erzsébet szerk.: Ifjú szívekben élek? Vallomások Adyról (Irodalmi Múzeum, Budapest, 1972)

> Ady körül heves viták voltak a legutóbbi évtizedekben is. Érte küzdeni rendszerint annyi volt, mint nem nyugodni bele a szellemi nyomorúságba: szembefordulni azzal is, amit az egyszerűsítő buzgalom erőltetett és szembe azzal is, amit a liberális polgári hagyomány hívei erőltettek, választván Ady helyett másokat. A társadalom? Láthatta ezt a társadalom. Hatott ez, hat a társadalomra. Elavultnak semmit sem látok Ady életművében. Ügynevezett „hibáival" is századunk. Nem ő avult el, mi lehetünk elavultak, ha olyat akarunk belőle megismételni, ami valóban korhoz kötött, a századforduló idejéhez kötött. Például azt, amit a szecesszióból merített, illetve, amit a szecessziónak adott, nem is annyira a verseiben, mint inkább a prózájában. Hogy miért nehéz betörni Adyval a világirodalomba? Ugyanazért, amiért más nagy költőinkkel is. Ügy látszik, van itt egy kegyetlen törvény: a költőre rendszerint akkor figyelnek fel, ha amúgy is figyelnek népére, nyelvterületére, országára. Byron nem hatott volna oly gyorsan az európai költőkre, Anglia híre és nagysága nélkül. Baudelaire nem fedezhette volna fel magának Edgar Poe-t az Egyesült Államok, és Swinburne Baudelaire-t Franciaország jóhíre és nagysága nélkül, Magyarország, Ady Magyarországa az akkori Európa szemében nemigen számított. Tőlünk nem vártak újat és — következésképp — nem is keresték nálunk az újat. Talán, ha győz, ha megmarad a Magyar Tanácsköztársaság! De elbukott, mielőtt felénk fordulhatott volna a világ figyelme, mielőtt elkezdtek volna kutatni, hogy miképpen történt, mik is voltak a szellemi előzmények. Adyt így aztán „csak" szomszédaink vették észre a másajkú népek közül. A szlovákok, akik máig fordítják és szeretik, a románok, akiknek ő és a francia líra közvetítette egy időben a modern művészet szellemét és a horvátok, akik számára, ha jól tudom, Krleza fedezte fel igazán, mint nagy modern európait. És ami nem történhetett meg a maga idejében, azt mindig nehéz pótolni. Különösen századunkban, a viharos költői forradalmak idején, az új meg új költői szenzációk századában. Természetesen nem azt mondom, hogy Adyt külföldön ne népszerűsítsük, hogy az ilyenfajta erőfeszítések hiábavalók. A realitásokkal azonban számolnunk kell. Tudnunk kell, hogy a nagy országok harmadrangú költőit jobban észreveszi és számontartja a világ, mint a kis országok legnagyobbjait, a zsenit is, ha kis ország, viszonylag kisebb nyelvterület fia. Adyval a maga idejében szerencsésebb körülmények között „be lehetett volna törni", egy-