Vezér Erzsébet szerk.: Ifjú szívekben élek? Vallomások Adyról (Irodalmi Múzeum, Budapest, 1972)

rokig, a kuruc vers hangjához, ha lehet ezt mondani, Csokonaiig, amely hang benne gyökerezik a magyar hagyományokban. Mert tulajdoniképpen Adyra azért, ez a jellemző, vagy ez leginkább jellemző, nem pedig azok a túlburjánzó jelzők, amelyek a fölerősítés szempontjából voltak akkor fontosak. Azért, hogy valóban vegyék észre, hogy itt más van, mint az Endrődi Sándorok költészete. Én úgy gondolom, hogy például a formában is lehetne Adytól tanulni. Egy példát hadd említsek. Itt van a Sípja régi babonának. Ha valaki azt egyszer elolvassa, soha többé nem tudja elfelejteni, olyan magyar muzsikája van ennek a versnek, annyira természetes a hangvétele. Vagy a Kis karácsonyi ének, vagy hozhatnék más példát, ahol valóban érezni lehet, hogy az egésznek a ritmikája, formavilága benne gyökerezik a magyar tradíciókban nyelvileg is. A Nyugat-nemzedék megkonstruált nyelve, bátran merem ezt mondani, hiszen modern volt abban az időben, az valahol folytathatatlan lett. Az egyetlen, amelyik folytatható, tulajdonképpen az Adyé. Ebben a vonatkozásban, amire most példát mondtam. Ez összefügg azzal is, hogy milyen nehezen tudunk betörni Adyval a világirodalomba. Nyilvánvaló, hogy egyrészt a történelmi megkésettségünk az oka. Ezt nem én mondom, ezt előttem nagyon okos emberek elmondták már, de bizonyos értelemben nem is tudok hinni benne. Mert azért Adyban nemcsak a Baudelaire és Verlaine tanítványát kell nézni, hanem a Hortobágy poétáját, aki a Duna-medencébe, vagy a Balkánra először behozta Európát, méghozzá úgy, hogy a magyar problémavilágot tudta európai színvonalon megfogalmazni. Mindig példának szoktam fölhozni, hogy bármit tudunk tanulni Nyugattól, Kelettől, bármilyen hangot el lehet sajátítani. Ilyen nagy tradícióval a hátunk mögött, mint a magyar költészet, gyerekjáték hatásokat befogadni. De az, hogy mi újat tudunk mondani, korszerűt nemzeti és társadalmi problémáinkról, ahhoz nagyon nagy átélése kell a kornak, éppen a mindennapi életnek is. Én úgy érzem, hogy a századelő, a század első húsz esztendeje, a forradalmak korszaka, épp Ady korszaka ma még sok mindent tudna mondani Európának is. Hiszen most tértünk oda vissza, hogy egy nagy plebejus forradalom előtt állunk. Nem Európa elsősorban, hanem például a harmadik világ, fekete Afrika, egész Délkelet-Ázsia kísértetiesen hasonlít a mi századeleji felszabadító mozgalmainkra. Ilyen értelemben én nem hiszem, hogy Adyval ne tudnánk jobban betörni. Azt kellene tudatosítani, elsősorban, hogy Ady nem azért volt modern, mert Baudelaire-t, Verlaine-t — hogy újra visszatérjek — vallotta atyamesterének és Párizson keresztül jött haza. Hanem elsősorban azt, hogy mit tudott akkor adni egy széthulló világnak, mit tudott, mint