Vezér Erzsébet szerk.: Ifjú szívekben élek? Vallomások Adyról (Irodalmi Múzeum, Budapest, 1972)

gyerekeket elriasztották ettől az óriástól, szinte úgy éreztem, hogy magát a tanárt, tehát az én vezető tanáromat is agyonnyomja Adynak a nagyon nagy politikai és társadalmi jelentősége. Tehát hova lyukadtak ki? Mindig oda, hogy Ady volt ugye a nagy, aki újat hozott, szóval közhelyeket gyúrtak a gyerekek tudatába. S ezért maradt élettelen az élő Adynak a hatása is a legfiatalabb generációban. Hogy mennyire eleven hatóerő ma irodalmunkban, én talán azzal is tudnám érzékeltetni, hogy a legfiatalabb generáció — ebbe talán még az én generációmat is beleszámítva —, tehát a 40-es éveiben járó fiatalok s fiatalabbak óhatatlanul, öntudatlanul is közel kerültek Adyhoz, anélkül, hogy bevallanak. Sajnos én, be kell valljam, nem éppen az eleven, az igazán ható Adyt látom vagy azt az Adyt, akinek hatnia kellene, hanem minden változással együtt jár egyfajta divatos fölesigázása is a látványosságnak. Ezt Adynál, a szecesszió korában élő és megnyilvánuló Adynál könnyen megszerezhették. Viszont az az érzésem, hogy a korszak és az irodalomnak a mai feladatai, ha bizonyos értelemben hasonlóak is ahhoz, mint Ady korában voltak, sok mindenben meg is változtak, tehát egy bizonyos plebejusi közérthetőségre kellene nekünk jobban szert tennünk. Tudniillik én nem érzem ezt ellentmondásnak, hogy a modernséget megteremtsük irodalmunkban. Itt segíthetne Ady, ha jóval mélyebben nyúlnánk az Ady-problémákhoz és szembe mernénk nézni, külön tudnánk választani az akkor valóban a látványosságra törekvő Adyt a legmélyebben nemzeti problémáinkat és történelmünket átélő Adytól. Ha ezt a kettőt külön választanánk, akkor szükségszerűnek látnánk a hangvételét és ugyanakkor ennek a kontrasztjával tudnánk lemérni, hogy milyen nagyot is tett, milyen nagy is az életmüve. Nem tudom, érthető-e pontosan, hogy mire célzok. Tehát ne a hangos Adyt, ne a szecesszió divatja idején fellépő Adynak a már-már korában kötelező hanghordozását próbáljuk csak utánozni, hanem azt az Adyt, aki a mindennapi politikai élettől kezdve a nagy társadalmi rezgések minden nüanszát át tudta érezni, és a költői hivatás tükrében felismerte teendőit. S valóban egy életet tudott áldozni annak, hogy hasson és hogy a tevékenysége nemzeti szélességű legyen. Ezt érzem én ma nagyon fontosnak, hogy tudatosítsuk, mert ha irodalmunkban ezt tudatosítanánk, akkor óriási hatása lenne általában a közvéleményre is. Esszékben, tanulmányokban is megközelíthetnénk, vagyis párhuzamba hozhatnánk Adyt a mai korral. Talán fontosabbnak tartanám, most költői értelemben mondom, ha Adynak azt a természetes hangvételét tudatosítanánk általában, amely hangvétel visszanyúlik szinte a magyar prédikáto-