Vezér Erzsébet szerk.: Ifjú szívekben élek? Vallomások Adyról (Irodalmi Múzeum, Budapest, 1972)

KIRÁLY ISTVÁN Amit a leglényegesebbnek, a leghangsúlyozandóbbnak érzek Ady Endre életművében, ez: huszadik századisága. 1906-ban jelent meg első feltűnést keltő, az életmű tulajdonképpeni nyitányát jelző verseskötete: az Űj versek, s 1918-ban az utolsó, A halottak élén: a század első két évtizedét fogta át költői munkássága. S jelképes volt itt a dátumok rendje: ténylegesen is az első huszadik századi magyar költő lépett fel benne. Mindazt a problémát s eltérő lehetőséget, mellyel szembetalálta magát a század gondolkodó, megpróbált embere, ő élte meg elsőként hazánkban. Életművének fő ismérve volt s jelentőségét nem utolsó sorban épp ez adja meg: a huszadik századiság. Messziről, az elmaradott falusi Magyarország mélyeiből, majd a középkorból érkezett ez a költő a század tereire. Nemcsak a kurucos-szabadságharcos hagyomány hazához megkötő szép, igaz színeit véste mélyen belé a szülői ház, a kurtanemesi öntudattal élő, nagyparaszti, érmindszenti Ady-família, majd ezt követően a nagykárolyi és zilahi iskola s a debreceni jogakadémia, de jelezve egyben az örökbe kapott tradíció ellentmondásosságát : számos provincializáló, dzsentrihez kötő előítélet is fogva maradt benne. Nem véletlen, hogy — Petőfi életidejét jóval meghaladón — majd harmincéves volt már Ady Endre, mikor rálelt a saját egyéni költői hangjára. Hosszúra nyúlt nála az érlelődés kora. Formáló élmények sokasága kellett ahhoz, hogy a múltból a mába, a tizenkilencedik századból a huszadikba, — az ő szavával szólva — a faluból a városba érjen: fel a kor szintjére. Kellett ehhez mindenekelőtt egyéniségének alapvonása: a nem mindennapi gondolkodó erő, a belső nyugtalanság, a részlegessel, töredékessel meg^nem-békülő teljesség-akarás. A szülői ház hivatalnöki-szolgabírói álmaival szakítva ezért lett újságíró a fiatal debreceni jogász. S ezért ment innét csakhamar tovább Nagyváradra, ebbe a viszonylag modern kereskedő-iparos városba, hol