Vezér Erzsébet szerk.: Ifjú szívekben élek? Vallomások Adyról (Irodalmi Múzeum, Budapest, 1972)

először került haladó, korszerű műveltséggel élő intellektuellek társaságába. Itt ismerkedett meg Brüll Adéllal, a versek Lédájával, azzal az asszonnyal, ki hozzásegítette, hogy Párizsba utazva ne csak látóköre nőjön, de költői kultúrája egyben, hogy az új, Baudelaire-rel kezdődő művészi folyamat eredményeit magáévá tegye. S mindezt a hatást — mint elhatározó ok — betetőzte végül, hazatérve Pestre, az 1905-ös magyar belpolitikai válság élménye: az „úri földrengés", az úri Magyarország „álribiliója". Minden progresszió elszánt ellenfele, a nagybirtokot képviselő pártok szövetsége, az ún. koalíció sajátította ki ekkor a nemzeti jelszavakat a maga számára, a tömegeket is megtévesztve ezzel, maga mögött húzva. S Ady ebben a helyzetben — nemzet és haladás konfliktusát látva — végiggondolásra, döntésre kényszerült: a társadalmi haladás szempontjainak adott elsőséget a nemzetivel szemben. Kiszakadt ezzel az úri Magyarország vonzási köréből. Mert nem utolsósorban épp ez az érzés, a meghamisított, elabszolutizált nemzetiesség, a nacionalizmus volt itt a legfőbb lefegyverző, szembekötő eszme. Ennek frázisaitól messze kerülve a fiatal költő a kiegyezéskari Magyarország provincializmusától, szűk látókörétől is messzeszakadt egyben. Kritikai látás váltotta fel műveiben a körülötte lévő szekuritáshitet, önelégültséget. Megjelent az első jellegzetesen adys motívum: a magyar ugar képe. A kor nacionalista előítéleteitől többé nem béklyózva, meg tudta látni már a függetlenné vált, belsőleg szuverén, gondolkodó író hazájának, a feudális maradványokkal terhelt, század eleji Magyarországnak változást sürgető elmaradottságát, S ezen túlmenően: meg tudta látni kora egészének, az imperializmus és a proletárforradalmak karának, a kezdődő huszadik századnak szorító, feszítő ellentmondását is. Érvényesült a peremvidékek törvénye. Mert jelképes volt az, hogy az európai végekről — a József Attila-i szót alkalmazva rá: — az ún. peremvidékeikről: a fejlett és az elmaradott világ határán fekvő országokból — a cári Oroszországból, az Osztrák—Magyar Monarchiából és Spanyolországból — jött az induló huszadik század nem egy előremutató szellemi oltása. Kiélezettebben kérdezett itt a széleken az élet, fokozottabb mértékben kényszerült a szellem is a válaszadásra. A végeken élve egyszerre látta Ady Párizst s Érdmindszentet, a fényt s a sötétet, az ember vonzó lehetőségeit s a nyomorba vesző elesettséget. Megélte a század lényegét: az egyre növekvő diszharmóniát, a fejlődésbeli egyenlőtlenséget. S sem a hazai elmaradottságba, sem pedig ebbe a világnyi meghasonlottságba nem nyugodva bele: a megoldást kereste, s megjelent Ady költészetében a meg-nem-alkuvás, a teljesség-vágy hangja: kibontakozott forradalmisága.