Fenyő István szerk.: Eötvös József kiadatlan írásai. 1846. május–1848. február (Irodalmi Múzeum, Budapest, 1971)
Bevezetés
hívta életre. 9 E Helyzetünk és a reformok IX. című közlemény ugyanis nem kevesebbet állított — épp a nyomor tetőpontjának tetőpontján! —, mint hogy a magyar jobbágy voltaképp szabad ember, ki előtt csaknem minden pálya nyitva áll, telikét akár el is idegenítheti, a tisztviselők választásába éppúgy befolyhat, mint az országos és közösségi terhek kivetésébe. A Budapesti Hiradó cikkírója szerint a magyar paraszt minden terhe mellett is folyvást kenyérrel él, méghozzá sokhelyt búzakenyérrel — a nyomor nálunk csupán „sporadicus" bajnak tekinthető, jó uta!k építésével a jobbágyság összes problémája megoldható. Vagyis e cikk mindenben megfelelőnek és problémamentesnek ítélte meg a magyar földművelő osztály sorsát. Akárcsak Voltaire Pangloss mestere — reagál erre az „optimizmusra" Eötvös — „. . . midőn ... a földrengéstől elpusztult Lisszabon felett a világot lehetőleg legjobbnak hirdeté". S az ironikus reagálás nála rendkívül energikus, fojtott feszültségű, apodiktikus hangnembe csap át, az értekezés puhlioisztilkus-fejtegető tónusát, tényelemzését szinte végig az irói éraelemformálás hatóelemei kísérik. A racionális közlés elbeszélő formáit, a mondatalakútást a lírai indulat, a világnézeti-közéleti szenvedély intenzitása izzítja át. „A nyomor létezik. Állapotaink magasztalása helyett vizsgáljuk inkább annak okait" — szögezi le Eötvös, majd Fényes Elek statisztikai adatai alapján pontosan kiszámítja pénzértékben a jobbágyoknak mindazt a kötelező szolgáltatását, amely az úrbéri rendszer és a nemesi adómentesség következtében erre a néposztályra nehezedett. Megállapítja — s számvetése eredményét ritkítva szedeti —, hogy Magyarországon a nem kiváltságos birtokosok minden hold föld után évi 40 krajcár egyenes adó fizetésére kötelesek. Másrészt rámutat arra is — ugyancsak szakszerű számítások alapján —, hogy hazánkban évi 73 forint haszonbért fizet egy telkes jobbágy átlagos 40 holdas földje után; 73 forintot egy olyan országban, ahol a föld holdja 1 forintos áron minden további nélkül haszonbérbe kapható! S a zsellérek sorsa még ennél is siralmasabb: a házas zsellér évi 4 forint értékű szolgáltatásokra, a hazátlan évi 2 forintra kötelezett, pedig az utóbbi mindezért a világon semmit sem kap a földesúrtól! Hogyan merészeli a Budapesti Hiradó — teszi fel a kérdést ezután a tanulmányíró — ilyen tények közepette 'kedvezőnek minősíteni a jobbágyság helyzetét? S e népámítással szemben folytatott polémia számára jó alkalom, hogy megidézze a magyar parasztságnak nemcsak jelenét, de évszázados kisemmizettségét is, hogy ezzel kapcsolatban rámutasson — elsőnek a magyar közéletben! —, hogy hazánk földművelő lakosságának többsége agrárproletárrá vált. Agrárproletárrá, méghozzá a feudalizmus viszonyai közepette! — vagyis a mult örökségét a jövő terhével súlyosbítva —, s mig ezen nem változtatunk, az ínségen segíteni nincs lehetőség. 9 XX: Helyzetünk és a reformok IX. Budapesti Hiradó 1847. 518. sz. (I. 3.)
