Fenyő István szerk.: Eötvös József kiadatlan írásai. 1846. május–1848. február (Irodalmi Múzeum, Budapest, 1971)

Bevezetés

Mindezek alapján Eötvös hangsúlyozza: a közínség okai nem véletlen mozzanatok, hanem az, hogy az ország belső organizmusában, az államban beteg valami, s ez a betegség — a földművelő osztály helyzete. Éppen ezért nem tartja bántónak, ha őket „ideologoknak, doctrinäreknek" nevezik, őket valóban eszméJk vezérlik, amelyek szembesítve a jelen helyzettel — parancsolóan követelik első teendőül: „... A közös teherviselés elvének alkalmazása által könnyíteni azon terheken, melyek nem kiváltságos osztályaink vállait oly szerfelett s majdnem elviselhetetlenül terhelik.'

1 Nem is egyedül a jobbágyság tarthatatlan helyzete követeli ezt, hanem az egész társadalom létérdeke — folytatja a tanulmány. A nemzetet urai koldusbotra juttatták — foglalja össze Eötvös eddigi fejtegetései eredményeit —, a (közteherviselés elfogadásának bármi csekély halogatása felmérhetetlen veszélyekkel fenyegeti a társadalom puszta létét is. Emellett azonban nem tartja tovább Ualogatíhatónak az író a nemesi birtokpolitika másik fő kérdését, az úrbériség eltörlését, az örökváltságot sem. Csak ez segíthet szerinte abban, hogy az ország kórosan fölös számú földművelő lakossága a polgárosodással járó más foglalkozási ágakba áramolhasson, hogy a zselléresedés folyamatát korlátozni lehessen. E két politikai alapkövetelmény szentenciózus megfogalmazása után Eötvös ismét a Budapesti Híradóval folytatott polémiához tér vissza. Haragos-gunyoros megvetéssel utasítja el az aulikus lapnak azt az állítását, miszerint a magyar jobbágy, mivel nálunk a gyáripar fejletlen, jobban él, mint a lyoni, manchesteri és leedsi munkás vagy a francia földművelő lakosság. Ezzel szemben a tanulmány szerzője fájdalommal — helyenként a Szegénység Irlandban megrázó színeire emlékeztetőn — vázolja fel a magyar paraszti szegénység egész Európában legnyomorúságosabb vonásait. A pauperizmus, a nyugati kapitalizmus fenyegető árnya teljes mértékben megvalósult a reformkori Magyarországon — konstatálja Eötvös —, de a tőkés társadalom termelőerőket fejlesztő kétségtelen előnyei nélkül. Az úrbériség minden nyugat-európai pauperizmusnál szorítóbb szegénységet idézett elő hazánkban. E rendszernek eredménye a földesúri földrablások elszaporodása, a majorsági gazdálkodásnak folyvást a jobbágyok rovására való kiterjesztése, a legelőelkülönözések és tagosítások parasztnyomorító folyamata, a munka nélküli, független zsellérek növekedő milliói. A kapitalista termeléssel járó proletámyamornak alapoka mindig a munkások konkurrenciája, s vajon nem létezik-e ez hazánkban — állapítja meg Eötvös —, ahol az ország összlakosságának legalább háromnegyede földmüveléssel foglalkozik, ahol minden 45 emberből mindössze 1 kereskedő vagy kézműves? Megélhet-e vajon mintegy négy és félmillió ember egyedül az ország földterületéből, amelynek jó része az úrbériség révén amúgy is ingyen munkával kerül megművelésre? Cikksorozatának .befejező, ötödik részében pedig a pauperizmust előidéző