Fenyő István szerk.: Eötvös József kiadatlan írásai. 1846. május–1848. február (Irodalmi Múzeum, Budapest, 1971)

Cikkek, tanulmányok

a létező nyomornak egyedüli okát nem lehet benne keresnünk, s így e kiváltság megszüntetése bajainkon egymaga még segíteni nem fog. Láttuk, mennyire terhelők azon viszonyok, melyek alatt a jobbágyság, sőt nemeseink egy része is, mely lirbéri állományokon lakik, földeit mJveli. Ha meggondoljuk, mikint a földmívelők száma az ország összes népességéhez aránylag sehol sem nagyobb, mint éppen hazánkban, át fogjuk látni, mi roppant befolyásúak ezen viszonyok az összes nemzet jólétére; mintegy magától fog bennünk támadni a gondolat: hogy ha helyzetünk csakugyan annyira nyomorú, mint mondatik, mód nem létezik, mely által e bajokon sikeresebben segíthetnénk, mintha úrbéri viszonyainkon gyökeres változások történnek. Vagy más szavakkal, miután a birtok szentsége minden állomány sarkkövét képezi, melyet a legnagyobb veszély nélkül megingatni nem lehet, a jobbágyok úrbéri tartozásai a földesurak tulajdonának egy részét képezik, s így csak amennyiben megváltatnak, tétethetnek könnyebbekké. A nyomor megszüntetésének második eszköze tehát az örökváltság. Ezen állítás helyessége egészen attól függ, mennyiben állnak azon tételeik, miket előzményül előrebocsátánk; mennyiben igaz: a) hogy e hazában valóságos — s pedig nemcsak rendkívüli körülmények által előidézett — nyomor létezik. b) Mennyiben igaz, hogy a nyomornak okát jelen úrbéri viszonyainkban kereshetjük. Ha e kettőt képesek vagyunk bebizonyítani, az örökváltságnak nemcsak hasznait, de elkerülhetetlen szükségét sem fogja senki tagadni. Nézzük egyenkint, Önzslrunkban fullasztatunk meg: ez volt státusférfiainknak együk kedves szójárása huszonöt év előtt, s kik e frázist annyiszor hallották, s kik rá tapsoltak, éljeneztek, mJkint higyjék el egyszerre, hogy mit oly mély felfogású állításnak véltek, egy parasztosan kimondott óriási csalódásnál nem egyéb? A már második esztendőben létező nyomor tagadhatatlan tény, állapotaink legvérmesebb magasztalója is kénytelen bevallani, mikint nagy költőnk szavait, hogy valók legyenek, jelenleg ekkint kellene eldalolnunk: .,A magyarnak tejjel, mézzel folyó kedves hazáját, ínség érte, nyomor minden, amerre csak a szem lát." „De, rossz termésünk volt, ez csak sporadikus baj, nem normális állapot, s Magyarország mindemellett a legboldogabb haza a föld kerekségén, hol gyárak nem létezvén, proletariátusról s állandó nyomorról mit sem tudunk." — így vélekednek sokan, s e vélemény annyira megrögzött, hogy kik annak ellenmondanak, csaknem hígvelejű ábrándozóknak vagy rosszlelkü pesszimistáknak tartatnak. — Sajnáljuk, hogy részünkről ezen