Fenyő István szerk.: Eötvös József kiadatlan írásai. 1846. május–1848. február (Irodalmi Múzeum, Budapest, 1971)

Cikkek, tanulmányok

vezettetlek, s a másfél százados török rabság után odajutottunk, hogy még az egész országot érdeklő legfontosabb irományok nagyobb részét is hasztalan keressük, s vajon ki hiszi, hogy egyes ember, gyökeres jogait keresve, ily viszonyok között, a tőle megkívánt bizonyítványokra képes legyen, hacsak a kegyesség a bizonyítványok hiányát nem pótolja, s főiképp mi a származási bizonyításokat illeti, a valószínűségeket vagy puszta állítást teljes bizonyíték gyanánt el nem fogadja? S pedig még csak azokról szólánk, miket a törvénykezési eljárás a fölperestől megkíván, s az alperes nem élhet-e számtalan ellenvetésekkel, nem hozhat-e fel régiebb okleveleket, dönthetlen örökvallást, melyre birtokát illetőleg támaszkodik, hosszas birtokot, s nem semmisítheti-e meg ezáltal mindazt, mit ellene hosszú fáradság után jogainak bebizonyítására tett, s pedig annyival könnyebben, minthogy bírói gyakorlatunk szerint gyökeres jogot kereső perekben a védelmező helyzete sokkal kedvezőbb, s a jelen birtokostól sokkal könnyebben szerezhető próbák kívántatnak, mint melyeknek felhozására a kereső köteleztetik. Ki mindezeket meggondolja, s peres dolgokban némi tapasztalásokkal bír, meg fogja vallani, hogy az ősiség eltörlése azokat, kik ősi jószágot gyökeres jog címe alatt keresnek, csakugyan kevés valódi előnyöktől fosztaná meg. A tulajdon, melyet ezen úton vesztenek, állandó ugyan, de nemigen jövedelmes, mert az alig egyéb a pernél, melyet folytatnak. Ugyanezt mondhatjuk azokra nézve, kik valamely örökvallás felbontásában keresik üdvöket. Nem szándékunk az örökvallásak teóriájának vizsgálatába ereszkedni. Ha e kérdés, mint hisszük, bővebb vitatkozásra adand alkalmat, talán tenni fogjuk később, s akkor, úgy hisszük, meg fogjuk győzhetni olvasóinkat, hogy a tan, melyet törvényszékeink, VVerbőczyre hivatkozva, követnek, egészen más, mint az, melyet a nagy jogtudós hármaskönyvében felállított. — Annyi bizonyos, hogy valamint régenten az oly örökvallást, melyre a 'bevalló elkerülhetetlen szükség által kényszeríttetett (fassiones necessarias) felbontani nem lehetett, úgy niost a kir. curia előtt, gyakorlat szerint, azon örökvaliások is megállnak, melyek józan okok által igazoltatnak (fassiones rationabiles). De nézzünk végig azon okok során, melyeket a gyakorlat józan okoknak fogadott el, s mondjuk, ha ezen okok állanak, van-e ezer örökvaillás között csak egy is, melynek felbontását a bírótól józanul kívánni lehetne. Ha az eladó az eladott jószág árával más ősi jószágot zálogból kiváltott, vagy a pénzt saját jószágaiba beruházta, ha azt hív szolgálatok jutalmául vallotta be, ha vétke nélkül elszegényedvén, másképp nem élhetett, ha nemesi fölkelés vagy perbeli költségeit másképp nem viselhette, mindezen esetekben az örökvallás, mint okszerű, megáll, s ugyan hány jószág-eladás kerül elő. mely ezen esetek valamelyikére nem vezettethetnék vissza. Igaz, ezen mindig segíthetni; s mivel oly szűkölködés, mely a valló saját vétkéből eredéit, curialis ítéletek szerint az örökvallás