Tóbiás Áron szerk.: Írói vallomások (Irodalmi Múzeum, Budapest, 1971)

Benjámin László: A költészet — cselekvés

séget és a föllebbezhetetlen ítélethirdetést utáltam; legeslegjobban ugyanezeket, ha saját magamban észleltem őket. Társaságban szerettem inni és mérsékelten pletykálni. Egyébként semmi olyan nem történt velem, ami millió más emberrel is meg nem esett. Ideálom — elvontan is, de valóságos példaképekként is —, a cselekvő, jóért-küzdő, változtató ember volt: a kutató, a gyógyító, a forradalmár. Magam is ilyen akartam lenni. Néha-néha gyanakodtam ugyan, hogy ez az igény csak az ellentétes, a passzív alkatú ember nosztalgiájából eredt, — mégis azt hiszem, hogy e gyanakvásaimban nem volt igazam. A vízbe fejest ugrani szerettem, és nam a lábamat lógatni bele. Ha mégsem lett belőlem igazi, igényeim szerinti cselekvő ember, az nem egészen rajtam múlott. Amint az sem, hogy eredendően derűs kedélyem és optimista szemléletem nem érvényesülhetett kellőképpen. Az értelmes és hasznos tevékenység: a „sors, nyiss nekem tért" kívánalma sodort már gyerekfejjel a politika közelébe, és nevelte föl bennem az ugyancsak gyerekkorom óta nyugtalankodó költői hajlandóságot. Ha életem történetesen úgy alakul, hogy ifjúságomban nem kényszer és alkalom, hanem kedvem szerint kereshetek hivatást, találok testet-lelket-fantáziát egyszerre igénybevevő elfoglaltságot — ha, mondjuk, kutató orvos, sarkutazó vagy műbútorasztalos lehettem volna —, akkor talán kisebb intenzitással foglalkozom politikával is, költészettel is; az egyikkel talán csak mint érdeklődő, a másikkal tán csak mint olvasó. így azonban tartósan — bár nem folyamatosan —, megmaradtam aktív költőnek és aktív politikusnak. Aktív mindkettőnek, de egyiknek sem hivatásos. Nem-hivatásos költő — ez persze a szó jó értelmében sem műkedvelőt jelent. Műkedvelő volnék, ha az írást az élet valamiféle felsőbbrendű többleteként, saját szórakozásomra és gyönyörűségemre gyakorolnám, — holott igazán minden, csak nem szórakozás vagy gyönyörűség. Hivatásos akkor volnék, ha a költészetet életem alapjaként, központjaként, céljaként fognám föl, minden mást alárendelve. Annak tartottam és aszerint értékeltem — saját életemen belül is —, ami valójában: a sokféle és sokirányú emberi cselekvés egy részének, olykor elsőnek, olykor utolsónak az egyenlők között. De ha másirányú cselekvési lehetőségeimet korlátozottaknak vagy lehetetleneknek tudtam —, ami elég sűrűn előfordult —, akkor az írást is csak a cselekvés pótlékának éreztem; olyankor hónapokra vagy akár évszámra is elment a kedvem tőle. Általában nehezen, nagy belső feszültséggel dolgoztam; verseim többnyire igen heves, szertelen indulatok és a rendszerető, fegyelmezett és fegyelmező tudat párharcából keletkeztek. Alighanem