Tóbiás Áron szerk.: Írói vallomások (Irodalmi Múzeum, Budapest, 1971)

Benjámin László: A költészet — cselekvés

innen ered — és semmiképp sem határozatlanságból, belső bizonytalanságból, — az a „vívódó" magatartás, amit kritikusaim hol megrovással, hol megboesátóan, de mindenképp félremagyarázva, anynyit emlegetnek rólam. Változatlanul nem hiszek abban, hogy a költészet célja a tárgyias megfigyelés vagy a romantikus menekülés; még kevésbé abban, hogy akár ez, akár az a korszerű költői magatartás. Márpedig az a véleményem, hogy a nyugaton jó ideje hivatalossá és uralkodóvá vált, s nálunk is felújuló, magát kizárólagosan modernnek hirdető avantgárd a romantika századunkbeli változata: a romantika pedig mindig menekülés; a valóságból a fikcióba, az adottból a meghaladottba, a valamiből a semmibe. Konkrétan az avantgárd esetében: a kiküzdött vagy kiküzdhető rendből a kényelmes zűrzavarba, az ellenőrizhető valóságból az ellenőrizhetetlen valóságfölöttibe, az értelemből az ösztönökbe, a világos és határozott fogalmiságból a homályos és kusza képiségbe, a lényegest egy tömbből mintázó tömörségből az önkényes, találomra összehordott részletek halmazába — amely nem változik, ha hozzátesznek, ha elvesznek belőle —, az indulatos együttérzésből a személytelen szemlélődésbe; és így tovább. Ez nem forradalma a költészetnek, ha százszor annak hirdeti is magát. Ahogy a mi tegnapi költészetünk, amely szintén a forradalmi költészet címét igényelte, sem volt forradalom, csupán a romantika egy változata, emigráció a nyomott jelenből a tetszés szerint színezhető jövőbe, hőskultuszba a kedvetlen, kiábrándult, agyondresszírozott tömegből. Ki kellett jutni belőle, — de nem azért, hogy az avantgárd talán tarkább zsákutcájába keveredjünk. Amelynek sematizmusa és én-kultusza sem kisebb, csak leplezettebb a másikénál. Vagy nem az én, a költői én mértéktelen felpuffadását jelzik azok a versek, melyek hangjukban, problematikájukban — ha van bennük ilyen —, minden ízükben függetlenítik magukat a személyiségükben és életükben sokfelől fenyegetett, a fejlett társadalomban eljelentéktelendő és elárvuló társadalmi ellentétektől, eszmék és tények ütközésétől nyomorgatott közönséges emberektől? Nem sematikusak azok az — itthon és külföldön — elég nagy mennyiségben készült versek, melyeket mintha nem is eleven ember, hanem egy rosszul működő elektronikus költőgép gyártott volna? Közösségi költő voltam, az is maradtam. Eszményeimet nem, csak korábbi romantikus illúziómat tagadtam meg. Szembenézni a valósággal, akkor is, ha szürke vagy fenyegető; kikutatni és kifejezni a külső és belső ellentmondásokat a harmónia érdekében; együttérezni az emberekkel; rokon gondolatokat és rokon indulatokat keresni és ébreszteni ; megérteni és megértetni a világ és a lélek lényeges mozzanatait, — ezt érzem a közösségi költő dolgának.