Tóbiás Áron szerk.: Írói vallomások (Irodalmi Múzeum, Budapest, 1971)

Mándy Iván: Mit akarhat egy író?

MÂNDY IVÁN : MIT AKARHAT EGY ÍRÖ? Fent, az emeleti szobában a családfő. Évek óta nem jött le a többiekhez, évek óta nem akarta őket látni. Azok meg odalent, élték a maguk életét. Közben egyre csak azt hallották, ahogy az öreg odafent járkál. Ilyenkor összenéztek, de szólni nem szóltak egy szót se. Ibsent olvastam akkoriban, többek közt a John Gabriel Borkmant. Ez élt bennem meglehetősen élénken, amikor meg akartam írni a család nagy öregjét. A Tisza Kálmán tér hátsó sétányán járkáltam. Azon gyötrődtem, hogy az öreget egyszer mégiscsak lehozzam a családhoz. És akkor jön a nagy jelenet. Valami olyan leszámolásféle. Hetek teltek el, hónapok. A tér sétányán kinyíltak az orgonák, de a család nagy öregje nem tudott lejönni. A darab cselekménye nem mozdult. Azok, akik lent éltek, teljesen elszakadtak az öregtől, aki egyre magányosabban, egyre elvadultabban járkált odafent. És járkál mind a mai napig. Az idők végtelenjéig. Mert már akkor kiderült valami. Nem tudok cselekményt bonyolítani. De még csak elindítani se tudok. Ezt aztán vállalnom kellett. Belekezdtem egy mesejátékba. Ez is elakadt. Egyszerűen nem mozdult a fantáziám. (És, hogy közben jelezzem az időt: Éppen akkor hagytam abba az ötödik gimnáziumot. Nem volt más, mint egy duplafedelű füzet, az Ibsen-kötet, a Klasszikus regénytár és a Tisza Kálmán tér.) Tehát már a kezdet kezdetén azt is be kellett látnom, hogy a fantáziám se működik. A döntő dolgok hamar kiderülnek. Maradt a megfigyelés.