Tóbiás Áron szerk.: Írói vallomások (Irodalmi Múzeum, Budapest, 1971)

Mándy Iván: Mit akarhat egy író?

Maupassant-ról hallottam valamit. Talán éppen Flaubert tanácsolta az ifjú Maupassant-nak. Figyelj meg egy fát, egészen addig, amíg nem különbözik a világ valamennyi fájától. Komolyan vettem a dolgokat. (Ma is komolyan veszem a dolgokat.) Lehorgonyoztam egy fa előtt. Egyszerű, derék, kis fa volt a téren. Sehogy se akart különbözni a többitől. Még sokáig néztem, lassan meggyűlöltem. Már nem is láttam semmit, csak belebámultam a levegőbe. Otthon elővettem a duplafedeles füzetet. Megpróbáltam leírni a fát. Nem sikerült. Aztán egyszer láttam valakit. Egy olyan igazi ázott alakot. És akkor megjelent előttem a fa. Ez többet ért minden megfigyelésnél. Megsejtettem valamit abból, amit belső realitásnak neveznek. így voltam az utcával is. Le akartam írni a kis szálloda utcáját, ahol akkoriban laktam. Pontosan, részletesen. Tehát, úgy gondoltam, hűségesen. Kinéztem az ablakon, alaposan szemügyre vettem a házakat. Mire az ablaktól visszamentem az asztalig, minden kihullott belőlem. Mintha sose láttam volna utcát. Aztán egyszer megálltam egy öreg bolt előtt, és akkor megéreztem az utcát. Se cselekmény, se fantázia, se megfigyelés. Maradt a belső világ. Meg ami az élményekből ebbe belefutott. Egy öreg bolt csodája, egy kopott tűzfalé, egy emberi arcé. Az utóbbiról: Próba közben láttam egy színésznő arcát. Nem volt játékban, magára maradt, ás az arca is magára maradt. Fáradt, magányos arc. Beteg, öreg szülők botorkáltak át ezen az arcon. Akiket már nem is lehet kituszkolni, hiába is halnak meg, örökké ott vándorolnak azon az arcon. A táj .. . Valaha kötelességszerűen megpróbálkoztam a tájleírással. Ezzel "se sokra mentem. Eltelt egy idő, amíg rájöttem, hogy nekem egy pinceablak a táj, egy pocsolya. Legjobb esetben üres mező, elhajigált, ócska lavórokkal. Az ember felfedezi a törvényeit, és akkor megpróbálhat valamit. A hang, az a bizonyos egyéni stílus, mázli dolga. Vagy van, vagy nincs. Hatás? Az utca és a tér volt rám igen nagy hatással. Meg a film. Abban éreztem valamit, amit általában sűrített ábrázolásnak neveznek. Nem kell mellébeszélni. Akad irodalmi hatás is, persze. Van egy vonulata a magyar irodalomnak. Krúdy, Gelléri... egy bizonyos oldottabb, líraibb próza. Semmi köze a hülye, gennyes „költői" prózához. Tehát, úgy érzem, hogy ehhez a vonulathoz tartozom. Ezen az se változtat, hogy Krúdy néha már egyenesen felbosszant. Hő-