Tóbiás Áron szerk.: Írói vallomások (Irodalmi Múzeum, Budapest, 1971)
Jékely Zoltán: „A te zenéd más ritmusokra dobban ..."
„A TE ZENÉD JÉKELY ZOLTÁN : MÁS RITMUSOKRA DOBBAN..." „önvallomás-szerű életrajzot?!" — Versben és prózában folyamatosan ilyesmit írogattam és írogatok, nem is számítva a különféle hivatalok igényelte „curriculum vitae"-k légióját, melyekbe nem annyira a szépítgetés, mint inkább az unalom ellen csempésztem be hellyel-közzel némi színező változatot... ötvenen túl az ember már nem véli magát a világmindenség oly fontos tényezőjének, mint talán a delelőig vélte volt; alább hagyogat a vallomások kényszere. Viszont még hiányzik egy-két évtized ahhoz, hogy a hagyakozás két szál gyertyájának fényében mondja el magáról, amit még el nem mondott, az „utánajövők okulására". „Írói műhelyemről" sem kínálhatok valami érdekfeszítő és tanulságos tájékoztatást; lehet ugyan valami mód- és rendszerem, de mégha fontosnak is érezném ismertetését, irodalmunk nagy fontoskodói és köldöknézői idők folyamán alaposan elvették ettől a kedvem, mint ahogy én is kedvét szeghetném másoknak, ha az anekdotabeli kiképző őrmester „így lövök én" jelszavával kezdenék öntetszelgő és elbizakodott munkamódszer-ismertető szófecsérlésbe. 1. Költői ébredezésem apám közelségében, figyelő és irányító bölcsessége alatt ment végbe. Később, húszéves korom tájt, felismerve e közelség lehetséges következményeit, egy kissé kirívó igyekezettel távolodtam el, vagyis a járt utat elhagytam a járatlanért. Dehát az új ösvénykeresés minden életrevaló nemzedék jussa és kényszere. Szélsőségeskedő, alig-formatisztelő, szenvedélyes és diszharmonikus ifjúkori verseim nem egyszer okoztak apámnak aggodalmas