Tóbiás Áron szerk.: Írói vallomások (Irodalmi Múzeum, Budapest, 1971)

Jékely Zoltán: „A te zenéd más ritmusokra dobban ..."

érzéseket. De már 1935-ben ezzel a dedikációval küldte meg Párizsból Apollinaire Alcoolsját: „Párizst kerestem húszéves koromban s szívem Mussetre és Verlainere vert. A te zenéd más ritmusokra dobban, s Párizs mást küld neked: Apollinairet." S ezekből a sorokból már megértés is kiérezhető. Apollinaire. Valéry, Jules Laforgue, később Rilke; a nyugatiak közül; a magyarok közül Ady, Kosztolányi és Krúdy: íme a hét főcsillag, melyet most is a fejem fölött látok, tisztán, lüktető ragyogásban, mint augusztusi égbolton a Göncölszekér csillagait. Azzal, amit írtam, akarva-akaratlan a két világháború közti és utáni sors jutott kifejezésre, ha még oly töredékesen-fogyatékosan is. Nem hiszem, hogy élményeim, fájdalmaim (hazaváltoztatások, országromlások, terror-évek, érzelmi hajótörések) mindenestül egy túlérzékeny költői lélek szalonátéléseinek minősülnének •— ha mégúgy nélkülözi is a mindenkori politikai-szociográfiai terminológia erősebb fűszerszámait. . . 2. A huszadik század vége ijesztő tünetek közt közeledik. Korunk világrengető és világrémítő vívmányokkal kérkedhetik; általunk zsugorodik a Tér, változik az Idő fogalma és tartama. A levegőben ősi és mai próféták átkai, huhogásai. Ha van hagyományunk, az az Árpád-kor óta nem más, mint az egyidejű Európához s általa a világhoz tartozás nosztalgiája. De mintha nálunk az irodalom ma egy kissé fölös maradozással tartaná be a hagyományos követési távolságot: mondanivalójában gátlásos, stílusában parlagias jegyeket mutat. Márpedig az emberiség egy és oszthatatlan idegrendszerén a felismerések és döbbenetek soha nem futottak végig oly kapilláris egyidejűségben, mint éppen manapság. Még hagyján, hogy e rohanásban előzni nem tudunk — de vétek, hogy kicsinyhitűen az útfélre állunk, vagy kényszerű lemaradást behozandó, a lázas majmolás betegségébe esünk, mely úgy harapózik, mint valami új morbus hungaricus.