Tóbiás Áron szerk.: Írói vallomások (Irodalmi Múzeum, Budapest, 1971)

Földeák János: Számadás

1949 januárjában, egyik óráról a másikra, megbíztak egy állami nagykereskedelmi vállalat vezetésével vezérigazgatói minőségben. S akitől a pártközpontban a megbízást kaptam (személyesen akkor beszéltem vele először, és utoljára is), az néhány hónap múlva már állam- és pártellenes vádlott volt, mint „amerikai kém", aki az ellene emelt vád szerint „csoportjának tagjait... a legkülönbözőbb állami, közigazgatási és fontos gazdasági pozíciókba helyezte el". Hogy hosszú hónapokon keresztül milyen lelkiállapotban „vezérigazgatóskodtam", talán nem kell részleteznem, s azt sem, hogy mindent elkövettem egy irodalommal kapcsolatos funkcióba jutásért. Végre sikerült! Az írószövetségbe kerültem a fiatal s kezdő tehetségek patrónusának. Közben egyik könyvkiadó vállalatunk igazgatója is voltam, majd felelős szerkesztője egy irodalmi folyóiratnak. Innen kerültem az Irodalmi Alaphoz. Nem tartozom a termékeny költők és írók közé. Mindössze nyolc verseskötet és öt prózakötet van mögöttem. Meg nem jelent munkám, egy 1944-ben írt kisebb terjedelmű regényen kívül, nincsen. Hogy elégedetlen vagyok magammal, nem mentegetőzés. Inkább vád. S ahányszor fölmérem, hogy életemben mind a mai napig miben volt részem, milyen történelmi és társadalmi eseményeknek és változásoknak lehettem részese és tanúja, csak fokozódik elégedetlenségem, mert mint költő és író az elmúlt évtizedek embert és társadalmat alakító változásainak csak kis töredékét adtam vissza írásaimban. S hadd tegyem hozzá rögtön, akkor is adós maradok, ha több időt szentelhettem volna írásra. Adós, mert az országok és népek helyzetében, hatalmi struktúrájukban, a társadalmi osztályok uralmi helycseréjében olyan gyorsan és olyan rövid idő alatt követték egymást a forradalmi változások, hogy azokat a magam felelősségérzetével képtelen voltam folyamatosan követni. Mire a változás egyegy fázisát műbe érlelhettem volna, már újabb és még izgalmasabb társadalmi képlet volt bontakozóban, és érdeklődésemet már ez az új foglalta le ... Megítélésem szerint a mai irodalom meglehetősen lemaradt korunk valóságának, társadalmi mozgásának és fejlődésének ábrázolásában. Egyrészt a tempó gyorsulása miatt. Másrészt: az utóbbi két-három évtizedben már nem a progresszív írói állásfoglalások determinálják a társadalom ideológiai alakulását; a társadalom humanisztikus és gazdasági szükségleteinek feszítő erejéből létrejött változásokat legtöbbször csak utólagosan regisztrálják az írók. Egyelőre az irodalom jobbára a krónikás szerepét tölti be, és nem társadalmi hangadó, még akkor sem, ha a líra olykor-olykor szerencsé-