Tóbiás Áron szerk.: Írói vallomások (Irodalmi Múzeum, Budapest, 1971)

Fodor András: Közös ügyért...

Mint annyi kortársam, a szárnyas-csikó díszítésű kötetből értettem meg én is, mit ér a szó, ha őszinteség súlya, látomás ereje feszíti, mit ér az ember, ha költő, és mit ér a költő, ha ember? Az első élő költővel is még gimnazistaként találkoztam : Takáts Gyula egyszerre lett osztályfőnököm, és utamat egyengető, önzetlen barátom. Az ő könyvtára tárta föl előttem a kortárs magyar líra Illyés Gyula és Weöres Sándor közt nyíló teljes horizontját. Ha az írói sorsomat eldöntő három tényezőből a máig ható legfontosabbat kéne kiválasztanom, a természeti világot és a művészetet egyaránt vonzásában tartó középsőt: a közösséget említeném. Viszolygás nélkül ismerek magamra egyik bírálóm soraiban, ki verseim sajátságait nyomozva, így vélekedik rólam: „Világa mindenütt emberekkel népes, problémái mindenütt az ember, elsősorban ember és ember relációi." Akár 25 éve írt első, mostanában írt új verseimnek is többnyire baráti oka, kapcsolatkereső ürügye, örömben talált vagy a veszteség kudarcában megfogalmazott címzettje van. Bizonyára, amiért változatlanul úgy érzem: csak az egymásban lelt közös ügyért való szenvedélyes elszántság, az egymáshoz méltók találkozása, barátsága az egyetlen méltó életforma, öncsalás nélküli igaz érv az elmúlás ellen. A vers, amiben az elmondottakat ez ideig talán legtudatosabban sikerült kifejeznem, az 1962-ben írt, háromrészes Pannónia. Benne nemcsak a szülőföld pálya-kiszabó képleteit igyekeztem megfejteni, hanem mások szemén, a barátság együtthatóin, érzések, eszmék közösségén át saját élményem igazát is próbáltam megsokszorozni. Lehet, hogy a módszer szokatlanul közvetett, s az olvasók előtt aligha népszerű, mégis, hiszem, hogy a líra érvényessége ember és világ közt napjainkban is csak ember és ember egymásraismerésétől növekedhet.