Tóbiás Áron szerk.: Írói vallomások (Irodalmi Múzeum, Budapest, 1971)

Vészi Endre: Az út elején

Kóta Ádám hentesboltja egy darabot kihasított a szürke utcából illatainak. A ressre sült töpörtyű szaga és az ecetes paradicsomok agyig ingerlő illata bekerítette az arrajárókat. Továbbá megmaradt bennem egy szegényes cukorkaüzlet, amely főleg nápolyiszeletekben volt gazdag, s ahol anyám jóvoltából korlátlan hitelem volt. És volt itt később, kamaszkoromban egy papírüzlet, ahol nagy, durvatapintású íveket vásároltam, s ezekre írtam ceruzával első regényemet, ma már sematikusnak tűnő körülmények között, hazatérve a műhelyből, napi tíz-tizenkét órás munka után. Ami az utca jellemében kifejező, markáns, az a szurdokká keskenyedő középső utcarészben jelentkezett. Először is a csarnok. Hátsó homlokzata az Akácfa utcára nézett. Ide gyülekeztek a májkereskedők üzletei, ezek francia exportra vásárolták a szegényebbektől a májat. Hangos nők, férfiak zsibogtak a csarnok körül, világos gumikötényük zsiradéktól és vértől volt síkos. A Polgárkávéházban dominóztak és huszonegyeztek a gyors adásvétel emberei. Békássy úriszabó gyönyörű fia a Rákosi Szidi színésziskolába járt, s már statisztaként galambszürke kamásnit viselt, és az utca szépségideálja volt. A Bufalo kocsmában mindennapi a verekedés, de nem ritka a lövöldözés sem. Én a szó teljes értelmében az Akácfa utca 20-ban láttam meg a napot. Egy ötemeletes ház örökké félhomályos udvari lakásában. Anyám nem ment kórházba szülni, bábaasszony segített a világba. A családi mitológia szerint burokban születtem, védőcsomagolásban, s ez előrevetítette majdani szerencsémet. Anyám megbetegedése miatt bőséges anyatejet egy cigányasszonytól kaptam. Apámról már többször részletesen írtam. Elüldözték hazulról korán őt az ótestamentumi apa ütlegei. A századforduló körül, kamaszkorban menekülhetett a sokatígérő világba. A szappanfőzés mesterségét tanulta ki. Szinte az írástudatlanságból emelkedett — szenvedéssel és megaláztatással teli pályán — a mesterek közé. Híre és rangja lett a szakmában. A Meister-gyárban — ezt később, 1935-ben mesélte — fiatal korában együtt dolgozott József Attila édesapjával. „Részeges alak volt" — intézte el röviden, noha ő is szerette a sligovicot, a szilvapálinkát. Idegeiben megmaradt az otthon lidércnyomása, de a szakmai sikerek közben fölszedett egy csomó biztonságot, gőgöt, szakmai agresszivitást. Tizennyolc éves korában már jócskán a maga embere volt, de amikor apja előtt cigarettára gyújtott, a dühödt öregember kiverte szájából. Micsoda elégtétel lehetett ezután a főzőhelyiség gőzeiben embereknek parancsolni, miközben a merőkanalak beleszántottak a mézsárga, forró szappantömegbe.