Tóbiás Áron szerk.: Írói vallomások (Irodalmi Múzeum, Budapest, 1971)

Vészi Endre: Az út elején

Anyám arcát formázom. Mandulabarna, világos fényekkel teli szem, barna arc, amely a pillanatnyi jóérzést azonnal átveszi, és megszínesedik, szelíd, humorra hajló kedély. Apám kiszámíthatatlanságával szemben, ő az írás tiszteletét, az opalizáló szülői ház legendáit hozta magával. Anyám édesapja kisvárosi könyvkereskedő volt, tiszteletre méltó tulajdonságokkal. Én őt nem ismertem, korán meghalt. De volt odahaza néhány régi könyvünk az ő ovális, tisztára metszett cégbélyegzőjével. Valamennyi nagyszülőm közül csak apám édesanyját ismertem. Apámnak négy nővére volt, s a nővérek tartották az öregasszonyt, de úgy, hogy mindig vándorolnia kellett, egyik lányától a másikhoz. Anyám másfélesége kihívta maga ellen a nővérek haragját. S később már apám is ebben a torz tükörben kezdte látni anyámat. Anyám 1937 nyarán halt meg, életének ötvenharmadik évében. Halálát befelé terjedő pajzsmirigy-túltengés okozta. S mert arcának kedves tisztasága és szemének nyugalmas tükre mindhalálig nem jelezte súlyos állapotát, apám és nővérei nem hitték el betegségét, s így halála meglepte őket. Magam is csak egy évvel halála előtt tudtam meg, hogy útja befejeződik. Az orvos azt tanácsolta anyámnak, menjen magaslatra, vagy tenger mellé. Űjhuta, egy kis magaslati falu a Bükk-hegységben, ez volt a lehetőség. Három nap szabadságot kértem az üzemtől, ahol dolgoztam, és elkísértem őt. Nyomorúságba süllyedt hegyi lakóktól béreltünk szobát. Már az első éjszaka jelképbe sűrítette helyzetünket. A házigazda törpe lovacska ja felfúvódott és éjféltájt elpusztult. Kinyúlt a Kenyéradó, a meszet, fát fuvarozó család fenntartója. Még az éjszaka, a csapás hírére összegyűlt a nagy család. Szlovák jajongás, a siratok zokogó panasza vert fel minket az alacsony szobában. Pontosabban csak engem, mert anyám már órák óta erős szívdobogással és légszomjjal küzdött. Idebent a halál közelségét érző asszony, s kint, a fekete, hűvös, illatos éjszakában egy nekiszabadult barbár kórus rekviemje. Reggel hívtam a községi orvost, egy szuszogó, kövér, szomorú embert, aki a vizsgálat után félrevont és megmondta, mivel én már felnőtt fiatalember vagyok: anyámnak kevés ideje van hátra. Az élményvilág. Ebben valóban szerencsés voltam. Kisfiú koromban, amikor még nem foglaltam állást anyám mellett, apám zavartalanul szeretett. Elszórakozott velem, mint egy játékszerrel. Vitt kézenfogva hosszú útjaira, sokat ültünk villamoson: Kőbánya, Újpest, Pestújhely, Rákospalota — ezek*voltak a kitáguló horizont égtájai. Üzemékbe járt, ahol elrontott főzeteket tett rendbe. A nagy-