Tóbiás Áron szerk.: Írói vallomások (Irodalmi Múzeum, Budapest, 1971)
Veres Péter: Ki ismer engem?
mindent, ami az igazsághoz, az egyetlen valóban érvényes, minden emberre és minden népre-nemzetre érvényes, és minden helyzetben alkalmazható igazsághoz vezet. És amit az ehhez vezető úton tapasztaltam és gondoltam, azt lehetőleg mindig, és ha mód volt rá, azonnal — mert nemcsak realista, hanem „heurisztikus" (felfedező) természet is vagyok — meg is írtam, el is mondtam. Némely jóembereim és egyik-másik nem-jóembereim ezt az autodidakta természet éretlenségének és zagyvaságának tudhatták be (Révai József ezt meg is mondta), és — valamelyest igazuk is volt. Némely dolgokban egészen egyet lehetett velem érteni, különösen ha a szegénysorsról és a forradalomról, meg azok konzekvenciáiról volt szó, más dolgokban nemcsak hogy nem lehetett velem egyetérteni, de onnan, bizonyos szilárdnak vélt pontokról azt is meg kellett állapítaniuk azoknak, akik azt hitték önmagukról, ők már mindent tudnak, de még azoknak is, akik a saját gyarlóságaik magyarázatával adósak maradtak, hogy ez a Veres Péter nem mindig tudja, mit beszél, tényleg hályogkovács módjára viselkedik, mert olyan területeken kalandozik, ahova nincs szellemi útlevele (jártassága, előképzettsége), és olyan gondolatokat vet fel, amelyeket vagy már elintéztek az előttük járó nagykultúrák, vagy pedig általában elintézhetetlenek. Ennek az oka, természetesen, elsősorban az a „szerepben látás" volt, amelyről már szóltam, s amelynek a lényege az volt, hogy ez a Veres Péter igen-igen alkailmasnak látszik márcsak azért is, mert valódi földmunkás, a szegényparasztok felvilágosítására és fellazítására, tehát kitűnő „eszközember" lehet belőle. Másokban meg az a természetes intellektuel-fölényérzet jelentkezett, hogy: „én tudom" (ezt az optimista gondolja), vagy „tudom, hogy soha meg nem tudhatom (ezt meg a pesszimista mondja), mi az igazság, és aki mégis keresi, az csak zavaros vagy naiv ember lehet". (Némely politikusok és író-okosok mindenkit naivnak tartanak, akiben nem érzik meg a hatalomgyakorlásban szerintük okvetlen szükséges cinkos-huncutságot.) Mert én csakugyan zavaros valtam, de abban a kereső értelemben, hogy el kell jutnom az „igazsághoz", ahhoz, amely egyformán érvényes fenn és lenn, ma és holnap, és ami nem lehet más, mint a minden élet törvénye, a vegetatív élettörvény. Hisz mit tudhat az ember az életről és a világról (akármilyen messze elutazik benne, sohase érhet a végére), mit tudhat, amit biztosnak és véglegesnek tekinthetünk? Azt, annyit csak, hogy mindenki élni akar — ó, de régi igazság ez! —, „boldoggá tenni", táplálkozni, szeretkezni, egyben-másban gyönyörködni, némelyik ezenfelül még „sikert" is szeretne „aratni", „valamivé" vagy „valakivé"