Tóbiás Áron szerk.: Írói vallomások (Irodalmi Múzeum, Budapest, 1971)

Veres Péter: Ki ismer engem?

szeretne lenni. Minden köztevékenység, politika, tudomány, irodalom, művészet, ezt kell hogy szolgálja. Rettenetesen öreg igazságok ezek, szinte restellem már hangoztatni is, de mindaddig muszáj, amíg mindenki számára meg nem valósulnak. Ez az élettörvény erősebb minden eszménél, sőt csak az lehet az erős eszme, amely ezt szolgálja. És mert a szocializmus ezt ígéri, s nemcsak ígéri, hanem harcol is érte, ha kell még önmagával is, ami a legnagyobb és legnehezebb dolog, hát minden gondolatommal és minden idegszálammal szocialista vagyok. Ebben a törvényben minden eszmének s magának az emberi gondolkozásnak is csak funkcionális — életet szolgáló — jelentősége van, mindig és mindenhol olyan sorrendben, amelyet ez az élet-alaptörvény határoz meg. Általában is, de a körülmények szerint változóan is. Mert hogy friss filozófiai példával is éljek: egzisztencializmus? Ez a legújabb és gondolati értelemben a legjobban megalapozott pesszimista filozófia, mert nem elégszik meg az ember rossz közérzetéből, májbajából, fejfájásaiból, rossz idegállapotából vagy szerelmi sikertelenségeiből eredő okozatokkal, hanem valósággal az emberi lét, az egyéni sors és a társas történelem velejárójának tekinti az emberi jövőben való kételkedést. Ó, ez is nagyon szép filozófia, hogyne, a kiismerhetetlen sorsba, az egyetlen és egyszeri létbe kivetett ember, amint küzd, Sziszifusz módján görgeti az „élet hegyére" a követ, hogy boldoggá legyen, vagy csak úgy „action gratuite", és — elbukik. Avagy győz és mégis elbukik, mert nem az lett a győzelem után, amit ő remélt. Szép és öröknek látszó sorsigazságok ezek, ámde mivel az egzisztencialista író és gondolkodó is szükségét érzi, hogy ezt hirdesse is az embereknek, és ezúton híres emberré, akadémikussá s majd a végén nem egyszerű hullává essen, hanem állami díszhalottá emelkedjen, bizony-bizony, ő is csak a cselekvés örök-erős törvényét, a vegetatív élettörvényt követi, tehát még neki is, éppúgy, mint minden prófétának, meg a túlvilági élet hívőinek is, ez a legfőbb törvény. Jobb ezt őszintén beismerni, mint örökké másról, sok minden másról beszélni. Mert ha lehet javítani az emberi sorson és a történelmi jövőn, csak őszinteséggel és igazságossággal lehet. Ez az egy célra koncentráltság vezérelt engem egész eddigi életemben, különösen az utóbbi esztendőkben, ezért nem mondhatott semmiféle részirányzat egészen a magáénak. Sok-sok eszme igaz és hasznos lehet a maga helyén és a maga idejében, a sorrendi fontosságban azonban mindig az összesség számára való jótcselekvés igazsága és a helyes történelmi jelenlét a mindenek előtt való.