Tóbiás Áron szerk.: Írói vallomások (Irodalmi Múzeum, Budapest, 1971)

Veres Péter: Ki ismer engem?

vagy „baloldali", vagy „jobboldali", de ha egyik se, akkor biztosan „harmadikutas". Igen, de én nem voltam a szó igazi értelmében harmadikutas se. Természettől és gondolkozás útján dialektikus és realista lévén, az ellentéteket nemcsak önmagukban, hanem egymáshoz való viszonylataikban is láttam, vagyis azt is, amikor a részigazságok egyoldalú vitaigazságokká, olyasféle „antiságokká" változnak, ahol már nem az igazság a fontos, hanem az ellentmondás. Ezt a családi életben sokan tapasztalják, de a történelemben kevesen ismerik, mert az emberélet rövid, a történelem pedig hosszú lélegzetet vesz a vitamondandóhoz. Ilyenkor az igazság csak fegyver, vagy eszköz a harchoz, amelynek a célja logikusan mindig az ellenfél legyőzése, vagy éppen a megsemmisítése volna. Nekem azonban az összegező szintézis is mindig a szemem előtt volt, ezért nem tudtam, még pártelnök koromban sem, a többi pártok, vagy akárcsak az ellenséges pártok elveit teljes egészükben szamárságoknak vagy hazugságoknak minősíteni. Ez is arra bizonyság, hogy akkor is író voltam, amikor politikusnak látszottam. Mindamellett azonban ez az Összegező szintézis nálam nem azt jelentette, hogy tehát minden mindegy, és lesz ahogy lesz, hanem azt, hogy nálunk, magyaroknál, a történelmi megkésés, a gyarmati helyzet, a sokszor elmondott társadalmi körülmények (népnyomorúság, hárommillió koldus stb.), aztán a világot kormányzó és a nemzeteket vezérlő elvont eszmékben és azok árnyalataiban való járatlanságunk, vagy talán az ehhez való nehézfejűségünk és invenciótlanságunk miatt is, a megoldás és a továbbhaladás csak a forradalom, a teljes, valódi társadalmi forradalom útján lehet. Ez az élet parancsa. Éppen ezért a dialektikus látás bennem nem a belenyugvást, az egyébként értelmes és becsületes, de nem cselekvő kételkedést — a „szkepszist" — fejlesztette ki, mintahogy ez nagyon sok esetben lenni szokott, hanem ellenkezőleg: a forradalmi hajtóerőket éreztem mindennél fontosabbnak, úgy, ahogy ez a valóságban is volt és ahogy a napszámos-bőrömön éreztem is. Vagyis nemcsak mint író — mint prózaíró — lettem realista, akitől természetes, hogy az átélt és jól ismert valóságot adja, mert csak ebben tud újat mondani, ós ezzel foglalhat helyet az irodalom világában, hanem mint gondolkozó közéleti ember is úgy lettem realista, hogy semmiféle kész „filozófiát" nem fogadtam el gondolkodás, vagyis bíráló értelmezés nélkül. (Elég sok bajom is lett emiatt.) Ebből hát nem az következett — hál' Istennek! —, hogy „tanulmányozgattam" volna minden filozófiákat, hanem csak nagy és erős szellemi szomjúság volt bennem: megismerni és megérteni