Tóbiás Áron szerk.: Írói vallomások (Irodalmi Múzeum, Budapest, 1971)

Fodor András: Közös ügyért...

FODOR ANDRÁS: KÖZÖS ÜGYÉRT... Mindenekelőtt a környezet volt rám hatással, amelybe beleszülettem. A szemlélődő gyermeki tekintet sohase láthatja az egész horizontot, szeme sugarába a körnek csak egy-egy meghatározó szelete fér el. Az én eszmélkedésem emlékei közt így nőttek kivételes fontosságúra a Nagyberek lapálya fölött kéklő balatoni hegyek s a kaposmérői kertek alján kezdődő Zselicség kerek dombjai. Az indigó leplükből haragos hirtelenséggel előugró, vagy elérhetetlenül áttetsző, égbe simuló vízparti hegyek lettek pusztai magányosságom első társai, ők ébresztették föl bennem a vágyakozás bánatát. Sohase lehettem közömbös irántuk. Ábráik a lélekbe rajzolódtak. Talán nekik köszönhetem, hogy olyan korán megszerettem a formák rendjét, a mérték és arány sugallatát. Ahányszor csak kiszaladtam az árkokkal szabdalt, szertenyíló tisztásra, mindig a teremtett világ véletlent kizáró szabályosságát láttam: a két fonyódi hegy őrálló sátra közt a Badacsony méltóságos, komor szimmetriáját, mely maga volt a megtestesült bizonyosság, a geometriai törvény. E szinte kristályos alakzatok után a Kapós menti dombok lágyabb, zöld-arany vonalai az emberi sürgölődés megfejthető titkait: a megművelt természet, a szorgos, kedélyes közösség éltető melegét sugarazták vissza. A költővé válás másik fontos indítékát a közösségtől kaptam. Tízéves koromban a kaposvári internátus tantermében kezdtem verseket írni. A katonás fegyelem vasjármába fogott sorstársak napi gondjai, sóvárgásai avattak alkalmi énekessé. Papírra szólítva a környezetemet, emberi arcot, nevet adva félelmeimnek, vágyaimnak, saját írói elhivatásomat is valamiképpen a testvéri egymásrautaltságban, szolidaritásban találtam meg. A harmadik impulzust a költészettől kaptam. Tizennégy éves koromban egyik magyar tanárom kezembe adta József Attila verseit.