Tóbiás Áron szerk.: Írói vallomások (Irodalmi Múzeum, Budapest, 1971)

Thurzó Gábor: „A lelkem üdvössége..."

A felszabadulás után halt meg, november elején. Megérte, amit akart. Szívrohamokkal küszködött, nehezen halt meg. Halálos ágyán Kempis volt, egy útleírás és egy brahminokról szóló könyv. Én akkor már „katolikus író" voltam. Több alkalommal megírták, hogy nagybátyám reverendája mögül érvényesülök. És lehet, hogy igazuk volt. De ennek köszönhetem, hogy megjelent első regényem, és — ha lehet így mondani — Schöpflin Aladár eresztett be az irodalomba. És megismerhettem Komor Andrást. Schöpflin első kézfogása és ahogy nagyothallón, visszhangtalan hangon mondta: „kiadjuk regényedet", olyan avatás volt, mintha az irodalomtörténet adna kezet. És megjelent második regényem, megjelent a harmadik. Mindig boldog voltam, s valahogyan mindig elégedetlen, elkeseredett is. Az önfegyelmezés, szorongás, amire soha le nem küzdhető dadogásom kényszerített, még valamivel járt. Ügy mondhatnám: azzal, hogy sohasem próbáltam magasabb akadályt átugrani, mint amekkorát éppen rendelkezésemre álló erőmmel legyőzhettem. Az eredményt tisztesnek éreztem, — ez megy most, ennyi sikerül most. Majd legközelebb ... És sohasem merészkedtem messzebbre, maradtam a magam — úgy hiszem: jól ismert — körén belül. S mint Thomas Mann tisztelője, és Márai Sándor akaratlan tanítványa, úgy képzeltem, az a feladatom, hogy polgárságunkról írjak, ezt szólaltassam meg, s ehhez törjem meglehetősen szerény lázadásaimat. A lillafüredi írótalálkozón ismerkedtem meg aztán a mesterrel, Márai Sándorral. Üj könyveit már nem szerettem, olvasni is nehezen olvastam, — de hogyne néztem volna fel az „Egy polgár vallomásai", „A zendülők", a „Csutora" írójára? Márcsak fizikailag is fel kellett néznem végtelenül hosszú, fanyar alakjára. Egyik este a bárba hívott. Én hogyan is felejthetném el, de Illés Endre és Sőtér István már biztosan nem emlékezik rá — ők ketten voltak még velünk. Márai vörösbort nyittatott, töltött négyünknek, és kicsit szertartásosan, de lefegyverző kedvességgel hozzámfordult. — Olvasom új regényedet. — Már a kezdet elbódított, nem kellett hozzá korty vörösbor sem. — Igyunk arra, hogy te majd befejezed, amit én elkezdtem. És ittunk. A polgár vallomásainak írója állt előttem, csillogott kezében a vörösbor, fáradt volt, meghajszoltnak tetszett, reggel a megbeszélésen kardot rántott a humanitás érdekében. Tudtam, mire gondol, mire szemelt ki — lehet, hogy csak vaktában — és hogy milyen nehéz ajándékot nyújt át. Fiatalabb vagyok, de élményvilágom, származásom az övé, nem csekély sikerrel utánoz-